Lelki írások színesen
Gyorslinkek
 

I. évf. 1. szám

Baptista Magazin - Lelki írások - Felnőttek és fiatalok lapja 





Az élet megbecsülése

Az ószövetségi szerzõ a boldog életrõl írt tanító költeményt. Az idézet  szövegkörnyezetében a bölcsességet dicséri, amin õ a Mindenható Istenbe vetett, szilárd hitet értette.
A boldog élet föltételezi az ember elégedettségét, megértését és annak elfogadását, hogy Isten ajándéka az életünk. A Teremtõ személyválogatás nélkül adja ezt a nagy ajándékot. Mindentudása ismeri valamennyi ember születése elõtt, hogy mit várhat tõle: neve dicsõítését, hitközönyt, vagy éppen ellenségeskedést; de ezektõl függetlenül megadja mindenkinek az életet.
Sok ember nem becsüli semmire sem a saját, sem mások életét. Divatos lett az „akármit, csak ártson!”, balga viccelõdés. A lehetõségek kihasználása a végtelenségig, tekintet nélkül a következményekre, vagy a szorgoskodás ártalmassága és értelmetlensége. Ábrándozunk, epekedve vágyakozunk, hívságos dolgokban reménykedünk; és a teljesülés elmaradása után kétségbeesve kijelentjük: „Nem érdemes élni!” Sajnos népbetegséggé vált az észak-atlanti civilizáció fél világot átfogó területén a depreszszió, a letargia, az életuntság.
Hívõ ember nem gabalyodhat bele ebbe az ördögi hínárba. Hinnie kell abban, hogy Istennek van vele célja. Van életének értelme. Meg kell találnia azt, ahol legjobban szolgálhatja az élet Fejedelmét. Az álmodozások világából a realitások talajára állva el kell fogadnia a körülményeit, mint az életpálya meghatározó korlátait. Elégedetten magasztalnia kell az Urat, aki éppen ezekkel a behatároló tényezõkkel segít neki megtalálni azt, amire élete és küldetése vonatkozik.
A boldog, kiegyensúlyozott élethez hozzá tartozik a bibliai elveken nyugvó családi kör. Nem a kalandozások, abnormitások, válogatás és a hûtlenség teszi boldoggá az egyént, hanem a tudat, hogy társát Isten rendelte mellé, és sírig tartó hûséget kíván tõlük. Örömük telik abban, ha meglátják gyermekeik révbejutását. Velük örülünk és amíg csak élünk elsõsorban a közöttük fejlesztjük, érleljük képességeink gyümölcseit.
A boldog élet másik helyszíne Isten gyülekezete, az egyén második otthona. Aki szereti és építi a gyülekezetet, az a személy válik hasznossá a társadalomban is. A hívõ ember jobb hazafi, a magáénak tudja ezt az országot és elkötelezetten építi, mint a sajátját.
A nagyon korai ókortól leírták, hogy az emberek meg akarták találni az élet forrását. Gilgames, késõbb a görög bölcsek, a római költõk vetettek mind fölvetették kérdéseiket az életrõl. Keresték az élet forrását. Nekünk megadatott, hogy az evangélium szavai megmutassák: „Aki abból a vízbõl iszik,...soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, örök életre buzgó forrássá lesz benne.” Jn 4,14.
Szebeni Olivér



I C H T H Ü S Z

A HAL halála...
Õ, aki mindent meghallott,
Elcsendesült néma halott.
Ki mindenkit meghallgatott,
Most némán, süketen hallgat ott,
A sír ölén, a kõ alatt.
Leroskadt a kereszt alatt.
Röhög a sátán, mattot ad.
A sírban már a szent Halott.
Mint rab a várban, várhat ott.
Mint rab a vár
Kazamatája mélyén vár
Rabként a bilincsek közt,
A halál ölelõ karjai között.
Mint akit végleg legyõzött,
Kit a futásban lekörözött,
S végül a kõbe ütközött.
Akit a halál átadott
Az enyészetnek,
És sírva nézhetnek,
Mert sírva állnak ott,
A sír körül a sírók
A sûrû síri éj
Sötét peremén.
A szent hívek siratják a Szentet,
Ki hûtlenül elhagyta õket, mindet.
De mikor két ízben már
Az éjjel virradatra vált,
A harmadnapi fénnyel
Besüt a sírba a fény-jel.
A Nap egy pillanat alatt
Diadalt arat,
És volt halott, és nincs halott.
Nincs ott már senki se sírva,
Berobbant a napfény a sírba.
A kõ, a kõ, a záró kõ,
A sírt bezáró rettentõ sziklakõ
Elhengerült,
Elhengeríttetett,
Mert a test,
A drága test,
A test, amelyhez rothadás
Egyáltalán nem érhetett,
Megéledt,
Életre kelt,
Feltámadott,
Feltámasztatott,
Mert most már itt a Húsvét,
Eljött, megérkezett,
A gyõzelem és a diadal
Mindent a helyére illesztett.
Az új teremtés szentséges hajnala,
A második Kezdet dicsõséges napja
Megjött, elérkezett.
Halleluja!
Jézus Krisztus, Isten Fia,
A legyõzhetetlen Megváltó
Él és diadalmaskodik.
A HAL, az ICHTHÜSZ
Az örök gyõzedelmek útján
Az örök dicsõség honába
Végre megérkezett.
Él és uralkodik
Örökkön örökké,
És vár reánk. Halleluja!
Ámen, dicsõség, halleluja!


Gerzsenyi Sándor




Életen túl, halálon innen (Egy orvos halálközeli állapotban!)

Dr. George G. Ritchie orvos: 1943 telén történt. 20 éves voltam. Nyugat-Texasban súlyos influenzát kaptam és már tizedik napja feküdtem 38–40 fokos lázzal. Az éjszakás ápolótól hõmérõt kértem, és 1 perc múlva akartam leolvasni a lázat, de nem tudtam, mert a higanyszál egész a tetejéig ért. A röntgenszobában estem össze. Körülnéztem... és megdermedtem. Valaki feküdt az ágyamban. Meglehetõsen fiatal, barna hajú ember volt. De ... ez lehetetlen! Én voltam...
Az ember az ágyban halott volt. De én nem voltam halott! Mint egy õrült kapkodtam a lepedõ felé.
Ekkor a helyiségben a fény változni kezdett. Hirtelen észrevettem, hogy egyre világosabb lett. Hihetetlenül erõs lett a fény. Most láttam meg, hogy nem fény, hanem egy férfi volt, aki a szobában megjelent, egy fénybõl való férfi és azt hallottam: Kelj fel!
Felálltam és csodálatos bizonyossággal tudtam, Isten fiának jelenlétében vagyok. Úgy látszott ez a fogalom bennem alakul ki, de mégsem csak egy gondolat volt. Tökéletes tudás volt. Ugyanazzal a belsõ bizonyossággal mindenekfelett tudtam, hogy szeret engem. Az erõnél, ami a lényébõl áradt, sokkal nagyobb volt a feltétel nélküli szeretete.  Ha azt mondom, mindent tudott rólam, akkor ez nyilvánvaló volt. Sohasem szereztem még ilyen tapasztalatot. Mindenfelõl körülvett valami, és az alakok közt sok olyan volt, mintha én magam volnék. Az alakok mozogtak a térben és az idõben. Láttam magamat életem elõzõ jeleneteiben. Láttam sok hibámat párhuzamosan a jelenetekkel. Sok száz, ezer jelenetet láttam, normális méretekben hetekbe telne ezt a sok eseményt végignézni.  Hirtelen ellenkezés támadt bennem: hogyan lehet valakitõl számon kérni ezt, aki még az életét igazán el se kezdte? – A fénylény válasza nem volt elítélõ, hanem végtelen szeretettel hangzott: „A halál minden korban bekövetkezhet.” Ez persze igaz. „Mit tettél az életeddel?” – kérdezte. Végre megértettem, hogy a kérdés a szeretet felõl érdeklõdött. Rájöttem, hogy nem tudtam, hogy ilyen szeretet lehetséges.
A lény ezután tanulságos utazásra vitt, testetlen földhöz kötött lények pokoli világát mutatta meg nekem. Embereket láttam, akik a közvetlenül mellettük lévõk jelenlétérõl semmit sem tudtak. Például egy irodaház egyik helyiségében egy õsz hajú férfi egy levelet diktált. Mögötte alig 2 cm-re egy másik férfi állt, talán 10 évvel idõsebb, és állandóan a mikrofont akarta kivenni a kezébõl. Szünet nélkül parancsokat és tanácsokat osztogatott neki, pedig a másik férfi láthatólag se nem látta, se nem hallotta. Ismételten felfigyeltem ezekre a jelenségekre, emberekre, akik a közvetlenül mellettük lévõ másik jelenlétérõl nem tudtak, nem láttak semmit.
Láttam egy kantinban egy csapat futószalag munkást, egyik asszony közülük cigarettát kért, de a másik rá se figyelt. Kivett egy csomag cigarettát a munkaruhájából, anélkül, hogy az asszonyt megkínálta vagy észrevette volna. Az sóváran nyúlt újra és újra feléje. Azután valami különöset láttam: a férfiak egy része a pultnál állt ugyan, de képtelennek látszott a poharat a szájához venni. Láttam, hogy újra meg újra próbálnak a pohárhoz nyúlni, de a kezük áthatol a tömör poháron. Ezekrõl a férfiakról hiányzott a fényburkolat, amit a többiek körül láttam. Láttam, hogy egy fiatal matróz dülöngélve felkel a bárszékrõl, két vagy három lépést tesz és a földre zuhan. Társai megfogták és elhúzták. De ami feltûnt, az, hogy az eszméletlen matróz fejénél a fényburok megnyílt, és ahogy egyre jobban hasadt ketté, a testetlen lények egyike, aki a söntésben mellette állt úgy látszott ráugrik. A következõ pillanatban az ugró alak eltûnt. Egész biztos vagyok benne, hogy addig a pillanatig két külön személyt láttam, s ezután már csak egy volt. ... Láttam egy 50 év körüli asszonyt, egy hasonló korú férfit követett az utcán. „Te nem alszol eleget, Marjorie sokat parancsolgat neked” stb. Szavaiból kivettem, hogy a férfi anyja lehetett, de az nem vett róla tudomást. Vajon ilyen a halál, láthatatlannak lenni az élõk között és folyton beleavatkozni az ügyeikbe? Hirtelen tudtam, hogy ezek a test nélküli lények már nem tudtak a földdel kapcsolatot tartani, de a szívük még oda húzott. Ezt érzem én is? Remegve gondoltam orvosi kiképzésemre. Láttam egy fiatalembert, folyton egy férfinak beszélt: „Sajnálom, apu....” – ismételgette. Kérdésemre a Fénylénytõl gondolati úton válasz érkezett: öngyilkosok, akiket tettük valamennyi következménye fogva tart.
(Forrás: Dr. George Ritchie: Visszatérés a holnapból, Ecclesia, 1991.)


Testenkívüliség a hamburgi
autópályán

1985-ben, 20 éves koromban történt. A Bréma–Hamburg közötti autópályán Sittersen magasságában 140–160 km/óra sebességgel haladtam, amikor az egyik hátsó kerék defektet kapott. A kocsi még 50–60 méteren keresztül tartotta az irányt, majd kezdett az árok felé haladni. Ezalatt a 1-2 másodperc alatt a következõ történt: egyszer csak 5-6 méter magasságból és 8–10 méterre a kocsi elõtt lebegve láttam az autót, és – feltehetõen egy sikoly folytán – a kitátott számat.
Teljesen nyugodt voltam, nem érdekelt az a test. Megszólalt bennem egy hang. Nem az én hangom, se férfi, se nõi hangnak nem lehetett mondani. Csupán ezt mondta: most egy baleset lesz, de túl fogod élni, mert még feladataid vannak. Az életet csak Isten adhatja és veheti el.
Hozzá kell tennem, nem neveltek vallásosan. 5–10-szer voltam csak templomban. Tehát nem sulykolták belém az Isten szót.
Az operációs asztalon fekve mindent hallottam, de semmit nem éreztem. Szinte nevetnem kellett, amikor azt hallottam, hogy „ez úgyis meg fog halni”. Én tudtam, hogy ezt túlélem!
Egy évig betegen feküdtem otthon. Ezalatt és az utána lévõ hét évben annyira el voltam foglalva magammal és a tanulmányaimmal, hogy – bár gyakran gondoltam arra a napra – mégsem változtatta meg ez az esemény a gondolkodásomat, illetve az életemet.
(Forrás: Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön)

Gépkocsivezetõk testen kívüli beszélgetése

Elõzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Villogni kezdett a szembejövõ kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten, most segíts! Jézus, segíts rajtam! – ordítottam most már torkom szakadtából. Idõm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? ...a másik autó vezetõje kikerült a szélvédõn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették õt is és a roncsot is, amiben  én voltam. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testébõl, és odaszáll hozzám.
Azt mondta: „Látod, mit csináltál?” Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: „Látom, de kérem, ne haragudjon rám!” Erre õ: „Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent.” „Valóban” – gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyû módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az õ hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek õszinték voltak.
(Forrás: Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön)

Miért nem használja Isten gyakrabban a hitetlenek meggyõzésére a halálközeli élményeket? Mert már mindent megadott, ami a hithez szükséges, és mert a halálközeli élményeket átélõk sem feltétlenül jutnak hitre. „A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten beszéde által.” (Róm 10,17)


Négy perca klinikai halál állapotában

2004. december 3-án egy nõgyógyászati mûtéten estem át, amely során végig ébren voltam, mivel gerincérzéstelenítést alkalmaztak. A mûtét után levették rólam a gépeket, oxigént és áthelyeztem egy tolókocsira, amikor jeleztem, hogy rosszul vagyok és rögtön el is ájultam, ennek ellenére hallottam, hogy az altató orvosnõ elkiáltja „jaj Istenem összeomlott” és szólt az aszszisztensnõnek. hogy Adrenalint és Norartrinált hozzon. Ekkor az orvosok, akik már éppen vetkõztek, viszszaléptek a mûtõbe és ijedten állták körül a tolókocsit, amin feküdtem. Nekem az tûnt fel, hogy mindent látok, ami a hátam mögött történik és mindent hallok, ekkor fedeztem fel, hogy én már kiléptem a testembõl és kb. 20 cm-re lebegtem a fejem fölött, ami teljesen élettelen volt.
Eközben folyt az újraélesztés, de ezt nem is figyeltem, annyira nem érdekelt, hogy amikor az egyik orvos megjegyezte, hogy már az ujjai is elkékültek, én mint egészségügyi asszisztens rá se néztem az elkékült ujjaimra. Ahogy néztem az orvosokat a testem körül összeráncolt szemöldökkel, ijedt arccal megjegyeztem magamnak, hogy „menynyire meg vannak ezek rémülve”. Kis idõ múlva az egyik orvos feltekintett a plafonra, rögtön feltettem a kérdést, hogy vajon ez lát engemet, vagy a jó Istennek ad hálát, de válaszoltam is hogy engem nem láthat, hisz én szellem vagyok. Ez egy nagyon könnyed, kellemes állapot volt, tudtam gondolkozni, láttam, hallottam és még viccesen meg is jegyeztem, „hogy sietnek ezek” amikor futottak velem az intenzív osztályra, ahol a gépekre tettek. Én követtem a testemet, de nem a csapóajtókon át, hanem a plafon magasságában a falakon át és megálltam az ajtó fölött egy óra mellett, ami késõbb be is bizonyosodott, hogy ott egy kerek falióra van. Amint a gépeket, oxigént rám kapcsolták, kiáltották, hogy „lélegezzen”, amikor é szépen leereszkedtem és újra beléptem a testembe és felébredve láttam, hogy mi van velem, a kérdésekre lassan, vontatottan tudtam felelni. Csak este vittek le az osztályra és éjszaka kezdett derengeni, hogy mi is történt velem. Másnap reggel a doktornõ felkeresett és elmondta, hogy még a légzésem is leállt és ha ez a dolog pár perccel késõbb történik a liftben vagy az osztályon, akkor „elveszítettek” volna. Mikor mondtam, hogy mit éltem át és mindent láttam és hallottam, nagyon csodálkozott.
Jó volt megtapasztalni azt, amit eddig is hittem és vallottam, hogy van egy szellemi (leli) részünk is a látható testen belül és amikor az életfunkciók megszûnnek ez a szellemi rész kiemelkedik a testünkbõl és ez egyáltalán nem egy szörnyû dolog, mint ahogy a halálra gondolunk, hanem minden amit úgy érzünk, hogy „mi” vagyunk, az kiemelkedik és tovább él.
Nagyon készültem az Úrral való találkozásra, annál is inkább, mert a mûtét elõtt a szívem eléggé rendetlenkedett, de amikor ez megtörtént, úgy gondoltam, hogy nekem ugyan sokkal jobb lett volna az Úrnál lenni, de családomnak, környezetemnek, a közel 100 árvának, akik között dolgozom, még nagy szükségük van a szeretetemre, gondoskodásomra.
Áldom az Urat, hogy még megtoldotta az eddig 54 évet és kegyelmébõl élhetek tovább. Sok minden átértékelõdött az életemben és sok embernek bizonyságot tudtam tenni és hála a jó Atyának, vannak akik jelezték, hogy most ár õk is elhiszik, hogy a halállal nincs vége az életünknek.
Egy ismerõsöm nagy örömmel köszöntött és elmondta, hogy nekem köszönhetõen nagyon boldog karácsonyuk volt, ugyanis azt gondolták, hogy nagyon szomorú ünnepük lesz, mert elõször ünnepelt a család a szeretett nagypapa nélkül. Amikor azonban elmondta nekik a háziorvosom, hogy mit éltem át és hogy milyen boldogan és „ragyogó arccal” mondtam el nekik, és hogy „Irmának lehet hinni”, akkor nagyon örültek hogy a papa miatt nem kell szomorkodniuk, hisz tovább él, annál is inkább, mert a papa aki ateista volt, halála elõtt a Bibliát olvasta és elfogadta az Úr Jézus kegyelmét ennek én is szívbõl örültem. Kívánom, hogy akinek legcsekélyebb kételyei is vannak a szívében az örök élettel kapcsolatban, az tudta elfogadni és tudjon készülni erre a nagy útra.
Fakóné Eszes Irma


Elég neked az én kegyelmem

Nagyon megdöbbentem, amikor az orvos közölte, hogy a szövettani vizsgálat pozitív eredményt mutat. A sugárkezelés, majd a hat és félórás mûtét alaposan igénybevették a szervezetemet. A mûtét után,— bár nagyon lassan— kezdett javulni az állapotom. Elkezdtek egy chemotherápiás kezelést, ami nyolc hónapon keresztül fog tartani. Egy újabb mûtéttel megszüntették a sztómát, ill. a hasamra ragasztott zacskót, és így újabb reményt nyertem arra, hogy majd egyszer, talán … mégis normális életmódot tudok valamikor folytatni.
Az Úr — az Õ kegyelmébõl — teljesen levette rólam a halálos betegség tudatának nyomasztó terhét, de azért az utam nem mindig a napfényes csúcsokon vezetett. A sima izmok, meg a harántcsíkolt izmok nem szívesen veszik át egymás szerepét. Bár nagy elõrelépés volt, hogy nem kellett a hasamon hordani az odaragasztott zacskót, de soha nem tudtam irányítani a perisztaltikus mozgást, ill. annak következményeit. Így aztán soha nem távolodhattam el a fürdõszoba biztonságos közelségébõl. Ráadásul a gyomorsavak, vagy én nem is tudom, hogy micsoda, úgy kimartak mindent, amivel érintkezésbe jutottak, hogy úgy éreztem, mintha állandóan egy sündisznóba ültem volna, ami ráadásul még forgatta is a tüskéit. Sokféle „külsõleg” illetve „belsõleg” alkalmazható gyógyszert próbáltam ki, mégis olyan fájdalmaim voltak, hogy a falat tudtam volna kaparni kínomban, és mindez egy napból 24 órán keresztül. Volt, amikor már azt mondtam: „Uram!  Hagyjuk abba! Inkább vigyél el magadhoz. Tudom, be kellett valakit küldened a kórházba, hogy az egyik reménytelen beteget bátorítsa, vagy annak a kis tanuló ápoló kislánynak megmondja valaki, hogy meg kell bocsátania a testvérének, de nem gondolod, hogy túl nagy árat fizetek én ezért? Hát megéri az az egy-két bizonyságtétel ilyen nagy szenvedés árán?” Kínjaim között az Úr csak ennyit kérdezett:
 „Én nem fizettem túl nagy árat érted?  Hát megérte?”
Erre csak annyit tudtam könnyeim között mondani: „Méltatlan vagyok rá Uram, de kérlek, bocsáss meg nekem! . . . és köszönöm, hogy megerõsítesz, és hogy valamicskét szolgálhatok Neked.”
A chemotherápia miatt állandó émelygésem és hányingerem volt, fizikailag nagyon erõtlen voltam, a sündisznó állandóan forgatta a tüskéit bennem. Néha órákon keresztül azzal az énekkel bátorítottam magam, amit néhány évvel ezelõtt  tanultam:
Minden nap veled leszek, fogom a kezed, csak õrizd meg mindig tisztán a szíved. El nem hagylak téged, el nem távozom, kiáltasz hozzám, és én meghallgatom. Ezért hát ne félj én népem, hisz tiéd az örökségem, ne félj, és ne lankadj el, hisz neked gyõznöd kell!
Az elején még sírva, énekeltem, de sok-sok éneklés után erõt nyertem a szenvedés elviseléséhez.
A Kútvölgyiben az I. emelet 15-ös szoba egy egészen különleges hely. Mindössze 6-8 ember ül egymás mellett másfél, két órán keresztül és csendesen várja, hogy az az erõs méreg, ami megöli az esetleg még megmaradt ráksejteket - meg az egészségeseket is - szép lassan becsordogáljon az állványra erõsített palackból a vénájába. Közben csendesen lehet beszélgetni és a harmadik-negyedik alkalom után már régi ismerõsként köszöntjük egymást. Vannak itt fiatalabbak is, de többnyire idõsek. Egy dologban mégis mindannyian egyformák vagyunk: halálra ítéltek, akik szeretnének kegyelmet kapni. Ezek az emberek abban is hasonlítanak egymásra, hogy minden szalmaszálba, „Béres cseppbe”, AVEMAR-ba kapaszkodnak, hátha amnesztiában részesülhetnek, vagy legalább 1-2 éves haladékot nyerhetnek az ítélet végrehajtásában.
Egyik nap hozzám fordul a mellettem ülõ kendõs néni: „Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de amikor egy hónappal ezelõtt a kinti padon várakoztunk, maga elmondott a mellette ülõnek egy verset. Nem tenné meg, hogy leírná nekem? Olyan mélyen a szívemhez szólt!” 
Bátorításul leírtam hát neki is kedves Füle Lajos versemet azzal határozott bizonyságtétellel, hogy nekem is egyetlen menedékem az Örök élet!



Tényleg feltámadt!

Sokan beszélnek hitetlenül, vagy gúnyolódva Jézus kereszthaláláról. Azt gondolják, az egész nem volt több, csak jól megrendezett színjáték, s Jézus nem is halt meg a kereszten, maximum elájult. A feltámadás titkát sokan abban látják, hogy Jézust egy sírboltba tették, nem pedig egy sírgödörbe, így aztán könnyû volt az est hûvösében magához térnie, s szépen kisétálni a megvesztegetett õrök között.
Az emberek nagy része soha nem nézett utána, hogy mit is jelent a keresztrefeszítés, tehát tájékozatlanságuk érthetõ. Ám a Biblia leírása annyi bizonyítékot rejteget, hogy aki komolyan végigolvassa Jézus halálának történetét, s aztán a feltámadásról szóló híradásokat, könnyen jut azokkal a tudósokkal egyezõ véleményre, akik azt mondták: “Jézus vagy tényleg feltámadt a hálából, vagy fel kellett támadnia...”
De vegyük sorra azokat a bizonyítékokat, melyek alapján  tudhatjuk, hogy Jézus valóban meghalt és feltámadt.
A   kereszthalált nem halálos seb okozza! Bár a katona dárdadöfése, amit Jézus az oldalába kapott, mindenképpen halálos, hiszen ha a szívet nem is érte, de a tünetekbõl egyértelmû, hogy a tüdõt igen. Nyílt tüdõsebbel pedig nem valószínû, hogy az este hûvösében valaki magához tér és elmegy a sírból...
A keresztrefeszítés technikája ebben az idõben már igencsak fejlett volt. Célja pontosan az, hogy mindenképpen elkerüljék a keresztrefeszített ember gyors halálát. A Jézussal keresztrefeszített gonosztevõket nem véletlenül nem bántották közvetlenül a keresztrefeszítés elõtt. Jézus azonban “gyorsított eljárással”  került kivégzésre, így óriási vérveszteség és fizikai gyötrelmek elõzték meg  már a keresztrefeszítést is. A fejére húzott töviskorona akácia tövisei nagy mennyiségû, súlyosan mérgezõ anyagot juttatak Jézus kopnyájába. A skorpió  - a római korbács - szinte teljes mértékben lehántotta a hátáról a bört.
A keresztrefeszítés titka az, hogy a kereszten megfullad az ember. A két kéz felfeszített állpota nagyon megnehezíti a légzést. Csak akkor tud a keresztrefeszített ember levegõt venni, ha a kezébe vert szögeken feljebb húzza magát és a lábába vert szögön pedig kinyomja magát. A rekeszizom a végzete az elítéltnek. Ha már nem tudja tovább folytatni ezt a kíntornát, akkor vége: saját rekeszizma zárja ki a levegõt a saját tüdejébõl.
(Ezért törték el a másik két gonosztevõ lábait, hogy a fulladás bekövetkezzen…)
Jézus  a kereszten kilehelte lelkét. Sokak szerint csupán elájult. Ám az ájult embernek  is szüksége van oxigénre. Az oxigén hiánya  -  mint tudjuk  -  néhány percen belül agyhalált okoz. Jézus pedig halálát követõen még órákig volt a kereszten.
Ám tegyük fel, hogy a kételkedõknek mégis igaza volt, s  Jézus csak elájulta kereszten. Akkor bizony a temetésével van nagy gond, ugyanis tanítványai minden kétséget kizárólag megölték öt.
Hogy miért?
Elöszõr is azért, mert gyolcsba csavarták a testét. Csak próbálja ki bárki, vajon tud- e levegöt venni, ha elõbb kifújja a levegõt, s aztán abban a pillanatban jó szorosan körbe csavarják a mellkasát egy lepedõvel. Nem igen fog sikerülni még épen és egészségesen sem. Nem hogy több óra pokoli gyötrõdés után, teljesen összevert állapotban.
Ám ha mégis sikerült volna jön, az újabb gond: Két titkos tanítvány  -  Arimátria Jözsef és Nikodémus  garantáltan kivégezte Jézus a szeretetével. Ugyanis mindenki tudta nélkül  - nyílván csupa jószándékból  -  halála után azonnal bebalzsamozták Jézus testét, közel 100 font  (mintegy 45-50 kilónyi) balzsamot kenve a testre. A jelentõs súlytól eltekintve, amely teljesen átitatta a gyolcsot, s ezzel múmiává véltoztatta Jézus testét komoly gond van a balzsam által beindított vegyi folyamatokkal. Mint  tudjuk, ha valaki égési sérüléseket szenved, akkor a két kilenced rész égese már halálos lehet. Ötven százalék megégése esetén a halál 90 százalékot meghaladó bizonyossággal áll be.A Jézus testét borító balzsam gyakorlatilag 100 %-os harmadfokú égési sérülést okozott. Teljesen eloxidálta a bórt, mégpedig visszafordíthatatlan kémiai reakciók keretében. Nem igen hiszem, hogy  ezután Jézus elsétált volna a sírból. Pláne nem hiszem, hogy minden tanítványa  -  és nem csak 12-re gondolok  -  hagyta volna magát megölni azért, hogy egy mítoszt életben tartson… Jézus feltámadt a halálból.
A bizonyítékok sorában magamat hagytam utoljára. Ha Jézus fel nem támadt volna a halálból, az én bukott, bûnös életem, rossz természetem már rég a halálba juttatott volna engem. De mert él, így élek most én is. S nem csak most, hanem ígérete szerint örökké - vele
ifj. Kulcsár Tibor

 

A hívő ember ékszere

A becsület drága ékszer, ékessége a hívõ embernek, különösen Isten szolgáinak, de természetesen minden más – Krisztus vérén megváltott – testvérnek is. Ha egyszer elvész, pótolhatatlan veszteség éri az embert. Kísérletezhet annak helyettesítésével, próbálkozva pótolni azt evilági nyereséggel, álarcok felvételével, de – ha elõbb nem, az utolsó lépéseknél – rá fog jönni, hogy pótolhatatlan veszteség érte. A becsületességbõl eredõ belsõ tartást és reménységet vissza nem nyeri senki sem evilági pótszerek által, sem képmutatóan kialakított külsõségekben tetszelegve.
Ma különösen fontos az apostoli figyelmeztetésre figyelnünk: „Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten elõtt!” – olvashatjuk az új fordításban; és „Igyekezzél, hogy Isten elõtt becsületesen megállj!” – mondja ugyanezt a Károli fordítás a 2Tim 2,15-ben.
A két fordítás összehasonlításakor a gondolatmenetünkben hangsúlyos kifejezés fordítása: kipróbált, illetve becsületes. Mit üzen a Szentírásból, mire akar elvezetni bennünket Urunk e kifejezés által? Vizsgálódásunkban a kulcsszó – a kipróbált és a becsületes – egy minõségi magatartást és viszonyulási formát jelent. A megbízható, hûséges és szavahihetõ ember az, aki – isteni mérték szerint – az igazság (valóság, valódiság) talaján megáll, még akkor is, ha ebbõl vagy emiatt pillanatnyilag hátránya származik. E kifejezés tulajdonképpen egy szívbeli értékrendet jelez, melyet az ilyen ember semmiféle evilági nyereséggel nem kíván felcserélni. Ez egyféle rendíthetetlenség is egyúttal. Ugyanerrõl szól Pál apostol az 1Kor11,19-ben is, ahol e belsõ értéket valló embert ábrázolja, aki éppen gyülekezeti intrikák és belsõ szakadások sûrûjébe került. Magatartása azonban a keresztyéni élet példáját adja. Olyan értékes jellemzõket mutat fel ott, ahol mások kivetkõznek keresztyéni méltóságukból, melyet leghelyesebb itt is a kipróbáltság, illetve a becsületesség szavakkal fordítani. Ez az értékes jellemforma Istentõl nyer dicséretet.
Az apostoli figyelmeztetés megelõzõ, felkészítõ jellegû: Vigyázz! Azaz légy résen, ügyelj saját lelkedre, el ne ragadjon az indulat, a hízelgõ- vagy dicsérgetõ szavak nyomán el ne távozzál a lelki ember becsületességétõl! Vigyázz! Ne szédítsen a mások beszédének felszínén mutatkozó nyájasság! Ha megalkuszol, pótolhatatlan veszteség ér. Az Úr kérdezi tanítványaitól: „Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” (Mk 8,37) A becsületesség békességet és szívbeli rendíthetetlenséget ad. Mindennél értékesebb ez az Istentõl nyert békesség, a vele való megbékülés a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ha ezt valaki elveszíti, mindent elveszített. Ha valamit kapott is cserébe a megalkuvás embere, az csak ideig-óráig van a kezében, de aztán üres kézzel, és ékességétõl, a megigazított ember lelki ékszerétõl megfosztottan néz elõre a számadás nehéz eseményére.
Lukács Tamás

 

A kolibri „lehetetlen” költözése


Az élõvilág egyik csodája a madarak költözése. Számos madár télen délre költözik. Az északi-sarki csér minden évben megteszi az Északi-sark és a Déli-sark közötti utat kétszer. Bár a madaraknak nincs térképük a tájékozódáshoz, mégis olyan pontossággal tudják az utat, mint a pilóták. Most már ismeretes, hogy bizonyos madarakat a nap és a csillagok vezérelnek, másokat pedig a Föld mágneses mezeje. Sokan közülük leszállás nélkül repülnek a végcélig, és az rengeteg energiát igényel. Például a vörös-begyû kolibri csak 3 gramm súlyú. Évente kétszer vág át a Mexikói-öblön Észak-Amerikából Dél-Amerikába és vissza, ami 1000 km (620 mérföld). Szárnyaival másodpercenként 75-ször csap, megszakítás nélkül 25 órán keresztül. Ez több mint 6 millió szárnycsapás megállás nélkül!
Számítógépek és beható alapanyagcsere-tanulmányok segítségével a tudósok nemrég arra a következtetésre jutottak, hogy a kolibri erre egyszerûen nem képes. Azt állítják, hogy a 3 gramm súlyú kolibri nem tud elegendõ energiát elraktározni az úthoz: el kellene fogyjon az üzemanyaga útközben. De a kis madár nem törõdik a tudományos tanulmányokkal, és a „lehetetlen” utazást évente kétszer teszi meg.

 

Metszetek az egyházról


„Az élet nem sár, hanem
finomításra váró arany!....”

Föld és ég összekötöje.  Átvezet e világból mennyei országba. Teheti, mert olyan mint a kék virág.  A földben gyökerezik, de színe az égé. Az ember is ilyen. A földi világban nevelkedik, mindenben kötõdik az amyaghoz, mégis lényege a lelke, melyet Isten lehelt belé. Az egyház nem szakadhat el a környezõ élet valóságától, hiteles iránymutatást az ég felé csak így tud adni.    

Láng és parázs. A tûz, amely világít, melegít, otthont ad az két részbõl áll.  Lobogásból és izzó parázsból. A láng önmagában csak az elsõ percekre elégséges,  ha nem lesz izzó parázs belõle nem ér semmit.  A parázs önmgában hamar kialszik, ha nem kap ismét lángra a tûz. Az egyház, mely otthont ad, irányt mutat, hasznára van a társadalomnak lángból és izzó parázsból áll mint a tûz. 

Intézmény és karizma. Örök egymásba alakulás. A prófétából hivatásos pap lesz és új próféta támad. A lélek megújító ereje beépül személyiségünkbe, kapcsolatainkba, érintkezési formáinkba, kultúra lesz belõle. Ha nem így lesz elvész. A kultúra intézményesedik, kiürül, idönként vagy folyamatosan  - ha van ilyen - megújításra szorul. Az Ige felemel és összetör, hogy felemelhessen.
Szent és profán. Az elkülönítés létkérdés. A világ dolgaira való nyitottság a küldetés kérdése. A határvonal elválaszt és egyben összeköt. A bensõséges, elkülönült, a világ által érinthetetlen értékkel rendelkezõ egyház tud a világ dolgaival foglalkozni feloldódás nélkül. A szentek közösségének lehet evilági küldetése.

Ökumenizmus és felekezetiség. A társadalmi toleranciához erõs identitás szükséges   Az ökumenikus cselekvéshez erõs felekezeti alapok kellenek. Csak ökumenikus elkötelezõdés lehetetlen. Ha bizonytalan egy közösség önmagában, vagy türelmetlen lesz ökumenikus kapcsolataiban vagy elveszti arculatát.

Sár és arany. Az életben nem különül el egymástól. Nincs büntelen ember, cselekvéseinknek jó és rossz oldala van, kétarcúak vagyunk. Aki dolgozik bepiszkolódik, minimum téved néha. A hófehér ruha a Lélek ünnepi pillanata, a munkásruha bepiszkolódik, de a piszok kívül maradhat. A küldetését végzõ egyház, ember megterhelõdik sok nehézséggel, gondozásra, megtisztulásra, bünbocsánatra szorul.  De él és hat a világra.

„Az élet nem sár, hanem finomításra váró arany!....“   Teilhard de Chardin naplójából 
Serafin József

Jövök, Uram

Jövök, Uram – hoz a lábam
jön a szívem – jön utánam
eltévedtem – a világban
félelmemet – megtaláltam
nagyon sokat – sokat láttam
megszereztem – mire vágytam
mindenemet – megutáltam

Jövök, Uram – jövök, látod
hoztam üres – hátizsákot
nincstelenül – eléd állok
tüzes szívvel – sírdogálok:
mentsd meg, Uram – a világot
mentsd meg bennem – királyságod
bocsásd meg, hogy – így kell látnod

Bognár Barnabás


Mindenki éljen

Azt akarom, hogy mindenki éljen,
azt akarom, hogy mindenki higgyen,
azt akarom, hogy mindenki lássa,
amire vágyik, az övé ingyen.

Azért küzdök, hogy ne legyen gyáva,
azért küzdök, hogy senki ne féljen,
azért küzdök, hogy mindenki tudja,
nincs mitõl félni már nagyon régen.

Annak élek, hogy legyünk már bátrak,
annak élek, hogy legyünk szabadok,
annak élek, hogy mindenki vágyjon
szabadon élni, hol jót adhatok.

Az az imám, hogy megértsük Istent,
az az imám, hogy országa álljon,
az az imám, hogy mindenki tegye,
hogy Krisztus világa valóra váljon.

Háló Gyula

 

Nézzétek, itt jön az álomlátó

Dr. Martin Luther King, Jr.

Nobel-békedíjas, amerikai fekete, baptista lelkész, polgárjogi harcos. Az utókor így emlékezik Martin Luther Kingre. A történelem számos esetben bizonyítja, hogy minél nagyobb egy látás (álom), annál nagyobb árat kell fizetni érte. King álma az volt, hogy ne a bõrszín alapján ítéljenek valakit kevesebbnek, hogy minden elõítélet és hátrányos megkülönböztetés nélkül élhessenek egymás mellett feketék és fehérek. Habár a rabszolgákat, a polgárháború idején, akkor már majdnem száz éve felszabadították, a gyakorlatban, az amerikai Dél még mindig a szigorú faji elkülönítés helyszíne volt.
1955. december elsejéhez köthetõ a feketék egyenjogúságáért folyó küzdelmének elindulása. Ezen a napon Alabamában Rosa Park fekete varrónõ megtagadta, hogy a helyi autóbuszjáraton átadja a helyét egy fehérnek. Mivel a sofõr többszöri felszólítására sem engedelmeskedett, bíróság elé állították, majd a bíróság tizennégy dollár pénzbírságra ítélte. Az esemény annyira felkavarta Kinget, hogy a montgomeryi baptista imaház szószékérõl a városi személyszállító eszközök bojkottjára hívta fel a fekete amerikaiakat. Több hónapon keresztül, amíg nem született elfogadható megegyezés, a feketék inkább gyalogoltak és nem voltak hajlandóak igénybe venni a buszjáratokat, ami hatalmas anyagi veszteséget jelentett a társaságnak. Az egyenjogúságért zajló mozgalom fokozatosan az egész Egyesült Államokra kiterjedt. 1963 nyarán csak Kaliforniában ezerötszáz tüntetés zajlott le. King radikális, de békés megoldást követelt a hatalomtól. Ezért többször próbálták megfélemlíteni, a hatóságok ürügyet kerestek ellene. Államkritikája miatt több mint hússzor vettették börtönbe, majd a helyi Ku Klux Klán dobott dinamitot házára, végül pedig illegálisnak minõsítették a bojkottot és elítélték. King fellebbezésére a szövetségi bíróság kimondta, hogy alkotmányellenes volt az alabamai buszokon alkalmazott különbségtétel. A döntés továbblendítette Kinget és megszervezte a Déli Keresztyén Vezetõk Konferenciáját. A száznál is több egyházi és polgári szervezetet tömörítõ szövetség elnökeként erõszakmentesen, az alkotmányra hivatkozva harcolt a megkülönböztetés felszámolásáért. A polgárjogi mozgalom tetõpontját az 1963. augusztus 28-i washingtoni tüntetés jelentette, amikor több mint 200 ezren (nem csak feketék) hallgatták King leghíresebb, „Van egy álmom” kezdetû beszédét.

Erõszakmentes álomból valóság
A mozgalom legnagyobb sikere volt, hogy 1964-ben megszületett az a polgárjogi törvény, amely felhatalmazta a szövetségi kormányt, hogy hatályon kívül helyezhesse a faji megkülönböztetés minden formáját. A baj csak az volt, hogy a gyakorlatban semmi sem akart elõremozdulni, ezért a tüntetések és a mozgalmak továbbra sem maradtak el. King ezután is több száz nyilvános beszédet mondott évente. 1968. április 4-én egy helyi sztrájk támogatásáért Memphisbe tartózkodott. Azon az estén a szállásául szolgáló motel erkélyén egy zsoltárról beszélgetett barátjával, amikor egy bérgyilkos golyója végzett vele.
Volt egy álma, ami az életébe került. Hitte, hogy keresztyénként nem elbújnia kell, hanem harcolnia, de nem minden eszközzel. „Mert, akik kardot fognak, kard által vesznek el”, mondja Jézus elfogatásakor Péternek amikor az Jézus védelmére kardot ránt. Arra szólítja fel, hogy mondjon le az erõszak használatáról. Jézus tudta, hogy eljött az õ órája, erõszakkal, angyali seregekkel álhatott volna ellen. Tehát jöjjön az önvédelem? Megmenthetné a saját életét, de ellenfele életét ezzel megsemmisítené. Aki erõszakot alkalmaz másokkal szemben, akár önvédelemnek nevezett utolsó lehetõség is az, az csak láncreakciószerûen újra erõszakot vált ki, de kiengesztelõdést nem. Vannak idõk, amikor a cél nem szentesíti az eszközt. King élete bizonyság arra, hogyha Isten látást (álmot) ad és az ember arra hittel válaszol, Õ gondoskodik az útról (eszközrõl) is, hogy elérd a célt.
„…bármilyen vallás, amely azt hirdeti, hogy õ az emberek lelkével törõdik, és nem törõdik a társadalmi és gazdasági körülményekkel, amelyek megsebzik a lelket, szellemileg halott vallás, és csak arra vár, hogy eltemessék. Igaza van a mondásnak, amely így szól: Az a vallás, amely az egyénnél ér véget, végez önmagával.”
M.L. King

Érintés

Egy hideg téli napon, 1950. dec. 19-én születtem, egy hétgyermekes, unitárius család negyedik gyermekeként. Csenevész és beteges gyermek voltam. Valószínû, hogy a Taigetoszról letaszítottak volna, ha Spártában születek. Igen szegény családban éltünk, amelyrõl egyszer így írtam:
„A vízben áztatott penészes kenyérmaradékot markomban szorítottam és folyt belõle a víz, mint az ár, hömpölygött a konyha jéghideg kövére, és eltûnt kezembõl a harapásra méltó falat.”
Életem a testvéreimmel folytatott konkurenciaharc és az ösztönös túlélés jegyében folytatódott. Mindent elkövettem, hogy figyeljenek rám és a legrafináltabb roszszaságokat eszeltem ki ennek érdekében. Ahol késõbb Ózdon laktunk, volt egy házmester, aki mindig elzavart bennünket a fûrõl, amikor a fiúkkal fociztunk. Ez annál is jobban fájt, mivel nagy ritkán vettek be a csapatba. Úgy voltam, mint Ady Endre, mindig engem kussoltatott a hét labdaverõ. Ezért aztán a földszinti házmesterlakás és a vele szemben lévõ lakás kilincseit összekötöztem egy erõs spárgával és mindkét helyre becsengettem. Nyissátok ki!... Késõbb a pincében készített füstölgõ puskapor lengte be a házat, melynek a tûzoltóság gázálarcos katonái találták meg pincénkben az eredetét, de a száradás után eltûnõ piros tinta sem hozott rám túl nagy dicsõséget (a tanárom ezzel írta be a kijavított dolgozat jegyeit a naplóba). Azt mondták, hogy ez a gyermek olyan, mint az ördög: el kell pusztítani!
Az iskolánk szomszédságában élt egy nagyon csúnya kislány. Sokan csúfolták érte szegényt. Viszont amikor megszólalt, az olyan volt mintha tündérországban jártam volna. Telve volt szeretettel, tisztasággal és ártatlansággal. Én nagyon szerettem õt. Még bunyó is volt miatta. Egyszer vettem neki egy szép sárga tulipánt. Reggel nem tudtam odaadni neki, mert nem találkoztunk. Az azt-hittem-legjobb-barátomnak elárultam, hogy kinek vettem a virágot, az meg telekiabálta a fiúosztályt a hírrel. A virágot addig dobálták, hajigálták, míg csak az én emlékemben volt már virág, elpusztult. Iskola után találkoztam a csúnya kislánnyal, kinézett az ablakon és én felnyújtottam neki azt, ami a virágból megmaradt. Semmit sem szólt, csak kezdtek potyogni könnyei, rá a virágot tartó kezemre. Akkor valaki gyöngyöt hagyott a lelkemben...
Késõbb úgy védekeztem a világ ellen, hogy mindenbõl viccet csináltam. A nagy hahotázások között sokszor könnyek között sajnáltam magam rettenetesen. Azután jött az elsõ nagy szerelem. Sütött a nap, az ég felhõtlen volt és csirip-csirip volt a világ. Egyszer az apám, nem tudom mi okból, azt mondta nekem, hogy egy férfi soha nem mondja egy nõnek, hogy szeretlek. Mikor végre megfoghattam ennek a gyönyörû lánynak a kezét, csordultig voltam szeretettel. Kérdezte is tõlem, hogy szeretsz-e? És én apámra emlékezve nem mondtam semmit. Erre õ azt mondta, hogy ha nem szeretem, akkor õ se, és elhagyott. Örökre. Azt hittem, megszakad a szívem, hogy belehalok. Késõbb ezért volt olyan nehéz kimondanom bárkinek is, hogy szeretem. Korábban elhatároztam, hogy én nem leszek szegény felnõtt, és a rafináltságom mögött lapuló észt tanulásra fordítom. Kezdtem sikeres lenni az üzleti világban. Az elsõ adandó alkalommal külföldre utaztam és meg sem álltam Párizsig. Majd Ausztriában alapítottam céget, és nagyon sok munkával, rendesen meg is gazdagodtam, de a szívem? A szívem helyén egy korog dobogott. Igyekeztem rendes ember lenni, de az állandó figyelem pozíciójában voltam, mint a gnúk a szavannában ivás közben.
1990-ben megismertem feleségemet, aki 2 év múlva egy gyönyörû, értelmes és egészséges kislánynyal ajándékozott meg engem. Olyan érzés volt, hogy nem mûködött a gravitáció. Az egész világ egy kedves mosoly volt számomra.
Egy rosszul sikerült privatizáció következtében 1994-ben tönkre mentem. Semmim nem maradt, csak a kis családom, és aggódó szüleim. Olyan lettem, mint egy leprás. Akik azelõtt megtiszteltetésnek vették, hogy visszaköszöntem nekik, azok is elkezdtek köpködni. Mindent kezdtem elölrõl. Hol fizikai munkával, hol zugírászattal, de kerestem kenyerünket, így a családom egy napig sem éhezett. Idõközben elvesztettem édesapámat, rá kilenc napra édesanyámat. Tele voltam fájdalommal, keserûséggel. Csak a feleségem és gyermekem voltak nekem, akik vigaszt jelentettek abban a helyzetben. Négy év sem telt el, újra talpra álltam. Lett újra megbízásom, újra alapított cégem szépen gyarapodott. Majd ismét tönkre mentem, de ezt már könnyebben hevertem ki, mint az elõzõt. Ma különbözõ cégek gazdasági, pénzügyi tanácsadójaként dolgozom. Ezek aztán hol fizetnek, hol nem. De nem panaszkodom.
2004. júniusában feleségem adott nekem egy folyóiratot, amelyben Máté evangéliumának egy új, modern fordítása volt. Ezt hideg, analitikus elmével olvastam végig. A hetvenes évek elején láttam Pasolini Máté evangéliumának filmbéli változatát (amit ma is az egyik legjobbnak tartok), és ennek tükrében hideg maradt a szívem. De mégis motoszkált bennem, hogy mi ez? Miért olyan fontos az írás a hívõ emberek számára?
Egy alkalommal egy olyan ügyfelem vitt kocsival Szolnokra, aki nagyon nyomorúságos helyzetbe került, tönkrement, egész élete munkája odalett. Már nem volt semmilyen segítsége, és elmondta, hogy elkezdte a Bibliát olvasni, de nem nagyon érti. Erre azt mondtam neki, hogy elõször nem érteni kell, hanem hinni. Én meg azt nem értettem, hogy honnan jött ez a válasz. Sokáig hallgattunk, majd újra megszólalt és megkérdezte, hogy mi az a szövetség? Én rögtön rávágtam, hogy a szövetség Isten és ember között, az Isten által létrehozott szerzõdés, ami ma is érvényben van. Mintha a szavakat valaki más mondta volna, hiszen honnan tudtam volna én ezeket? Az írásról annyit tudtam, ami az általános mûveltséghez elegendõ volt, de azelõtt sohasem mélyedtem el benne. A természettudományos szemléletû agyam tele volt kérdõjelekkel.
Jó lett volna megkérdezni az Apámat, aki hívõ unitárius ember volt, de sohasem kényszerített a hitben járásra. Egy-egy gondolatot elejtett, amelyeknek értelme csak késõbb kapott testet, talán évek múltán. Egyszer azt mondta nekem, valamilyen kérdésemre válaszolva, hogy Isten kezében a kegyelem, a könyvespolcodon a Biblia. Ott a válasz. Ez jutott eszembe (talán) amikor egy július végi napon levettem a könyvespolcomról a Bibliát és találomra olvasni kezdtem. Pál apostol Efézusbelieknek írt levelénél nyílt ki a könyv és ott ezt olvastam...: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja...” eleredt a könynyem, minden porcikámban remegtem, hol a hideg rázott, hol a forróság öntött el és olvastam és olvastam, újra meg újra végigsírva minden szót, és akkor ez történt:

Mikor
azt hittem,
semmi remény
nincsen:
Efézusból
levelet küldött
nekem az
Isten.

Eljött:
átölelt,
„...mint apa a fiát,
akit kedvel...”

és megcsókolta
a lelkemet.

Akkor döbbentem rá, hogy az Isten egész életemben velem volt. Õ egyoldalúan szeretett engem, de én ezt a szeretetet nem viszonoztam. Mit mûveltem egész életemben? Miért voltam vak? Hiszen mindig Õ próbált meg, de Õ is szabadított meg engem, amikor bûneimet letettem a mi Urunk Jézus Krisztus lábaihoz, a golgotai dombon és kirobbanhatott végre belõlem: szeretlek Uram! Ott volt, amikor egyik napról a másikra leszoktam a dohányzásról, ott volt, amikor tönkrementem és nem lettem alkoholista, drogfüggõ, elveszett ember. Ott volt, egy frontális ütközés elõtti utolsó pillanatban, amikor kétszáz kilométeres sebességrõl, úgy álltam meg az autómmal nem egészen hetven méteren belül, hogy nem volt féknyom, õ hagyta azt az igazgyöngyöt a lelkemben, kisfiú koromban, de itt van velem most is, amikor ezeket a sorokat írom, itt van minden mozdulatomban, minden leheletemben, minden sejtemben, a szívemben és arcomban:

Õrzöm
Istentõl kapott
arcom.

Arcomban
õrzöm
arcod.

Arcunk
az
ég.

Útjait,
barázdáit
szívünk melengeti.

 

3 arc

A júdásarcú Láttam már Júdás arcát. Épp olyan volt, mint az enyém, amikor rádöbbenek: nem érte meg! Nem érte meg azért a vacak semmiségért elszakadni a Mestertõl. Megvan amit akartam, az enyém, sikerült, de rádöbbenek: mit tettem. Egyik kezem elvett valamit, a másik elvetett Valakit. Júdás gondolatai reménykedve kavarognak: hátha megmutatja hatalmát a Mester, hátha Messiásként elõlépve eltiporja ellenségeit, hátha... most, hogy szorult helyzetben van, hátha... De a Mester nem mozdul. Egy fölötte álló Akarat nem engedi. Egy másik akarat veszi üldözõbe a csalódott árulót, az szabadulni akar s közben beleszalad üldözõje markába. “...közénk tartozott...” (ApCsel 1:17)

A péterarcú Láttam már Péter arcát. Épp olyan volt, mint az enyém, amikor rádöbbenek: mit ígértem?! Nem érte meg azért a vacak semmiségért elszaladni a Mestertõl. Megvan amit akartam, az enyém, sikerült, de rádöbbenek: mit tettem. Egyik kezem megnyert valamit, a másik elvesztett Valakit. Péter gondolatai reménykedve kavarognak: megmenekültem... megúsztam a helyzetet... végre túl vagyok a nehezén.
De a Mester megmozdult. Megfordult és Péterre nézett. A tagadó emlékezett: megfogadtam, megígértem, hogy soha... Börtönbe vagy halálig, életem árán is... a Mester tudta, megmondta elõre... egyedül hagytam. A bûntudat veszi üldözõbe a tagadót. Az nem akar menekülni, térdre kényszerül. Elvesztette a küzdelmet... megnyerte az életet.

A jézusarcú “Modern”, korunk Krisztusai?! Bizonyos szempontból. Ott vannak körülötted, te is látod õket.
Látod Krisztust?! Látod mi van az arcán?! Valaki leköpte! Látod az ütések helyét?! Valaki ököllel, vagy korbáccsal...?! Kik tették? A hívõk. Az önmagukban hívõk. Miért tették? Te tudod a választ. Nézz körül, hány ember lett jézusarcú...miattad.
“...amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25: 40)
Nagy-Kasza Dániel

 

A botrány hálójában

Mit jelenet megbotránkozni?
A megbotránkozás megütközést, tõrbe esést jelent. A Bibliában mindig a hitet érintõ, azt veszélyeztetõ esemény. A zsidók olyannyira megbotránkoztak Jézusban, hogy mind életében (Mt 15,12), mind halálában (Mt 26,31, 1Kor 1,23) elutasították Õt, nem hittek benne. A magvetõ példázatában a „köves” szívû emberek szintén megbotránkoznak (Mt 13,21), azaz elveszítik hitüket Jézus Krisztusban, amint hátrány, kár vagy próba éri õket a szívükbe plántálódó, személyes Ige miatt. Ahelyett, hogy engedelmeskednének Jézus szavának,  befogadnák szívükbe az Igét, megbotlanak az elsõ akadályban, amely minden formájában lényegét tekintve a hit elleni támadás.

Kik botránkoznak meg?
Két másik igehelyen is az erõtlenekkel kapcsolatban fordul elõ a megbotránkozás (Róm 14 és 1Kor 8,9). A Róm 14,1 alapján egyértelmû, hogy a hitben erõtlenekrõl van szó. Így tehát nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a gyenge hitû ember botránzik meg. Bizonytalankodás, aggályoskodás, tépelõdés emészti föl az amúgy is kicsiny hitet… Ezért boldogtalan ma olyan sok hívõ (Mt 11,6)!
Ezenkívül a megbotránkozás a szellemi kiskorúak olyan fertõzõ betegsége, amely nemcsak az egyén, hanem a közösség egészét veszélyezteti. Éppen ezrét még inkább arra kell törekednünk, hogy hitéletünk növekedõ, erõs és Jézus Krisztusba gyökerezõ legyen.

Hogyan segíthetnek az erõsek ebben?
Mindenekelõtt azzal, hogy nem állítanak fel csapdákat az erõtleneknek (Róm 14,13), nem élnek viszsza szabadságukkal (1Kor 8,9 – csak az erõsek bûne), mert ezzel azok hitét gyengítik és nem erõsítik.
A megelõzésen túl azonban létezik a gyógyító támogatás is. Alapigénk szerint Pál annyira azonosult a gyöngével, erõtlennel, hogy nemcsak nem gáncsolta el õt, sõt, egészen osztozott annak sorsában. A megbotlóval, megbotránkozóval annyira együtt érzett, hogy szenvedélyes láng gyúlt benne a csapdába esett kiszabadításáért.
Tanítás, intés, vigasztalás és imádság által lépjünk mi is Urunk nyomdokaiba (Róm 15,3), hordozzuk a tehetetlenek erõtlenségét (Róm 15,1)! Természetesen ide tartozik a felelõs, a botrányt okozó megintése is: mit ér a hitben való erõ, hanem párosul féltõ és mentõ szeretettel (1Korinthus 13,2)!
(Életjel, 1992. április)
Datis

 

Hello Mister! Welcome to Tsunami!

Január 14.

Megint Szerbiában vagyunk. Szinte már otthon érezzük magunkat, ahogyan hajtunk hazafelé a rossz utakon döcögve. Átmeneti otthon, de az ember ezt is megbecsüli, ha humanitárius munkát végezve járja a világot. Hol is vagyunk mi otthon? Ez a kérdés már sokszor eszembe jutott. Abban a bizonyos belsõ szobában, ahová már nem jön be más. Nekem talán még nehezebb meghatározni, mi is az otthon. Az egyszerû embereknek mindig nehezebb...
Nehéz lesz visszazökkenni az ünnepek után. - állapítja meg Móni kicsit engem is lelombozva. Igen. - hümmögök fáradtan. Aztán egyszer csak csörren a telefon, jön a hír: újabb orvoscsoport tart Indonéziába, a szökõár által leginkább sújtott Aceh tartományba. Nem tudom pontosan, merre van Aceh, de holnapután a gépen kell lennünk másik 13, egyelõre ismeretlen emberrel.
IIyen hát a szökõár testközelben. Illetve ilyen lesz.

Január. 15.A pesti irodából folyamatosan jönnek a hírek. Malária- és fertõzésveszély, monszun, szúnyogok, oltásokat ellenõrizni... A reptéren már minden túl valóságos. Dobozok, generátor, orvosi mûszerek, tartós élelmiszerek, és még ki tudja mi minden. Kicsit kavarog a fejem. Szerbia, Indonézia, Magyarország, Koszovó. Budapest, Frankfurt, Szingapúr, Jakarta, Banda Aceh - egyelõre ennyi tûnik biztosnak. Az elõzõ orvosok közül ismerõs arc tûnik fel Jakartában. Ildikó is szinte kivirágzik, amikor összeölelkezünk, majd lelkesen beavat minket a helyi tudnivalókba: nem kötelezõ kendõt viselni a nõknek... Muszlim országban ez ajándék, Móni is felsóhajt, jobb mint Iránban… Busztin György, magyar nagykövet jelenti most a civilizáció utolsó bástyáját. Intézkedik, telefonál, buszért küld, egyszerre két csoport felett bábáskodik. Élvezzétek utoljára a meleg zuhanyt - javasolja mosolyogva. Sok újat nem lehet mutatni, évek óta ezt csinálom. Ma ötcsillagos szálloda, holnap a csillagos ég alatt. - mosolygok. No majd elválik.


Január 16.

Banda Aceh, Szumátra szigete, Indonézia. Otthon, édes otthon... A tábor talán lehetne rosszabb, igaz jobb is. Sikerül találkoznunk a portugál egészségügyi csoporttal még a kijárási tilalom elõtt. Sátorkórházat üzemeltetnének, ha nem állnának bokáig az esõvízben a vizit idején is. A magyarok így szakadó esõben, kissé elfáradtan beesnek a táborhelyre. Én a két logisztikussal együtt szélmalomharcot vívok fél éjszaka a sátorban álló víz kiterelése érdekében. Már éppen diadalmaskodunk a természet felett, amikor kiderül: elromlott a szivattyú, ami a kórház köré ásott árkokból emelné át a mennyei áldást a szomszéd kertjébe. (ami jelen esetben nem is zöldebb… de mindenféleképpen hasonlít egy rizsföldre) Ezzel tehát Monszun: Magyar virtus 1:0
Január 17.

Kiderült, hogy portugál kórházon kívül még 2 külsõ helyszínen lesz rendelõnk. A „mecsetet” és a „szingapúrit” is az elõzõ magyar csapat virágoztatta fel. Azt mondja az egyetlen életben maradt ápolónõ, hogy se gyógyszerük, se emberük nem maradt a cunami után. Az orvosok és nõvérek nagy része meghalt vagy elköltözött. A helyiek persze nagyon hálálkodnak az ellátásért, hiszen ingyen kapnak ellátást, sõt gyógyszert is, amikért korábban fizetniük kellett volna. Így aztán jönnek mindenféle betegséggel. A gyerekek hamar megtanulják azt a két mondatot, amit a messzirõl jött fehérek is megértenek: „Hello Mister! Welcome to Tsunami!”
 A nép nagy része nem beszél angolul, ezért a „nyelvet fogni” fontos része lesz a napi munkának. Gyorsan csoportokra osztjuk a csapatot: 9 orvos, 3 ápoló, 2 logisztikus és 2 szervezõ, ebbõl kell gazdálkodni a különbözõ helyszíneken és feladatokban.


Január 18.

Regisztráltuk magunkat a nemzetközi központban és a helyi rendõrségen is. Jó, ha tudják, hogy itt vagyunk, így délután arra eszmélek – turkálva a kamrában a konzerv töltött paprika után -, hogy gépfegyveres katona fürkészi ténykedésemet az ajtóból. Kérdezne, de nem beszélek ache nyelven, õ meg az angollal – és a lázadókkal - áll hadilábon, így egy szavas nyelvtudásom csillogtatom: Terimakasi – köszönöm. – bököm oda, mire megértõen biccent puskájával. Talán rossz a kiejtésem…


Január 19.

Ma sikerült nyelvet fognom, rátaláltam Suriára. A kislányát hozta a rendelésre, s miután kiderült, hogy jól érthetõen beszél angolul, hamar meggyõztem, hogy segítsen nekem fordítani. Saját motorja is van, így nem kell naphosszat a riksában nyomorogni, amíg elintézünk mindent. Neki munkája lett, nekem helyi munkatársam. Délután nyakunkba vettük a várost, és körbenéztünk a menekülttáborokban. Közben Suria elmesél mindent tövirõl hegyire, amit érdemes tudni a cunamiról. Ismeri a kikötõt, a halpiacot, tudja azt is, hol lehet rizst venni. Ígéri, ha nagyon kell, utánanéz, honnan szerezhetnénk tiszta ivóvizet nagy mennyiségben. Közben sokat kérdez a munkánkról, és igyekszik maximálisan jó alkalmazott lenni. Hát tényleg az, kincset ér itt egy megbízható helyi ember.

Délutánra ma is megjött a menetrendszerinti monszun. Az egész csapat zuhanyzásra kiéhezve rohant az ereszcsatorna alá. Vélhetõen tisztább, de bizonyosan gusztusosabb ez a víz, mint a zuhanyzóban a slagból jövõ algás, vörösgilisztás lé. Kezdünk hozzászokni a 40 fok körüli hõmérséklethez, de a magas páratartalom kikészít mindenkit. Szakad rólunk a víz, talán csak este enyhül valamit a tortúra, akkor már egy szál rövidnadrágban is ki lehet húzni az éjszakát. Csakhogy a szúnyogokkal is külön harcot kell vívnunk a vérért. Maláriára oltás nincs, így az utolsó pillanatban szerzett szúnyoghálóban és a szerencsénkben bízunk. A rendeléseken eddig csak egy maláriagyanús beteg akadt, de a helyi médiaközpont által közzétett egészségügyi adatok szerint 5 % körül mozog az arányuk.


Január 20.

Móni reggel összeakadt egy látogatóval a toalettnek kikiáltott alkalmatosságon, egy patkány próbált szabadulni az ördögi körbõl, mindhiába. Lehúzó kar nem lévén, nyakon öntöttük egy lavór vízzel, ezzel mintegy visszaküldve a feladónak. A falon cikázó gekkók tulajdonképpen barátságos háziállatok, de a patkány híre mindenkit elriasztott bármi nemû higiéniai lazítástól, így a délutánt a Magyar-lak fertõtlenítésével és alapos takarításával töltöttük.
Ám elõtte még elmerültem Dél-Kelet-Ázsia varázslatos piacainak egyikén, valahol Ulee Karengben. Ez úgy 6-8 km-re lehet Pango Raja-tól, ahol a csapat szálláshelye van. A magyar ÁNTSZ követelményeinek ugyan nem felel meg, de elképesztõ kínálat van, a frissen leölt és a helyszínen nyúzott kecskétõl egészen a szárított miniatûr halig. Igaz ez utóbbi szerves részének tekinthetõ a rajta petézõ számottevõ légysereg… A helyi lacikonyhát inkább csak megcsodáltuk, bár Suria unszolására egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondhassam odahaza, hogy a helyi menüt is kipróbáltuk. Végül gyõzött a józan ész és a látvány. (késõbb valóban végeztünk a gyomortesztet, de az már vendégségben volt, ahol nem illendõ viszszautasítani az ételt)
A varázslatos piacra azonban dolgozni mentünk. Így a különlegesnél is különlegesebb és néha meglepõen büdös gyümölcsök után az egyszerû rizses zsákokat igyekeztünk megtalálni. Ám hamar kiderült, hogy a legtöbb kereskedés nem többtonnás rendelésekre szakosodott. Azért sikerült találni egy vállalkozó szellemû kereskedõt, akinek végre felcsillant a szeme az üzlet reményében. Ötvenezer rúpiára tart egy zsák rizst, ám sikerül alkudni belõle háromezret. Rábólintok, ám a szállítást és a rakodást is õ intézik és fizetik. Õ is rábólint. Így ment ez Koszovóban is a háború után (vagy közben), csak most 12 ezer km-rel keletebbre vagyunk, és az emberek mások. Sõt tulajdonképpen mindenhol így megy. Õk sokat keresnének rajtunk, mi megértetjük velük, hogy ez nem a Loyd’s Bank, és valahol fél úton találkozik az elképzelés. De legalább nem kell Magyarországról szállítani a segélyt horribilis költségen. Az orvosi csapat felszereléseinek szállítása legalább 15 millió forintra rúgna, ha a légitársaság nem támogatta volna a missziót…
A rizsnél maradva végül megállapodunk mindenben, és két nap múlva reggel 9-re idõzítjük az osztást a közeli menekülttáborban. A tábor vezetõje, Skandar megígérte, hogy elkészít egy listát azok neveivel, akik a cunami révén lettek otthontalanok, és bizonyosan a tábor lakói. Megnyugtatom, hogy egyetlen zsákot sem kapnak, ha csak gyanúm lesz rá, hogy a piaci árusok is a menekültek között vannak. Csak hogy elkerüljük az ilyenkor szokásos félreértéseket… Suria becsületesen lefordítja a kikötéseimet, Skandar pedig hevesen bólogat, látom érti, mire gondolok.
Mondhatni sikeres napot zártunk.


Január 21.

Az iszlám vallás, egy számomra kevéssé ismert, ám jelentõs ünnepe tétlenségre készteti az egész csapatot, mert ilyenkor még orvoshoz sem megy tisztességes muzulmán. Az üzletek is zárva vannak, a biztonság kedvéért még másnap is. Ezt a váratlan pihenõt kihasználjuk arra, hogy két csoportban lemerészkedünk a tengerpartra, ahol a legnagyobb volt a cunami pusztítása, és szinte senki nem maradt életben.

Kifelé a városból egyre több összeroncsolt autóval találkozunk, és mintha több lenne a halottszállító teherautókból is. Itt-ott látni néhány házat, amit még a földrengés döntött le. Az igazi sokk a városon kívül jött. Ugyan Hirosimát csak fotón láttam, de valami hasonló lehetett. Mintha valami hatalmas gép legyalulta volna a földet több négyzetkilométeren. Elõbb egy játszótér maradványai mellett hajtunk el, majd egy nagy csomó törmelék következik. Itt már feltesszük a szánk elé a maszkot, mert elég áthatoló az édeskés bûz.
A tengerpartra nem jutunk le egykönnyen, a híd szerkezete vagy harminc méterrel feljebb fekszik a folyómederben. Végül nekibátorodunk egy kézi hajtású kompon. Többnyire az én kezem hajtja… Végül is átjutunk, a nagy semmibe. Felszakadozott aszfaltcsík emlékeztet egy valamikori útra, hatalmas kiszakadt gyökerek fekszenek a homokon. Gyerekjátékok, kanapé, bukósisak, szandál, egy csomó törmelék hever mindenfelé. Az öböl másik felén egy partra vetett hajó fekszik az oldalán. Az egyetlen viszonylag épen maradt objektum felé vesszük az irányt, egy úszómedence a tengertõl talán harminc méterre. Benne homok, kis halak, és néhány többmázsás szikla. Csak a vasbeton miatt maradhatott ennyire egyben.
Visszaérve a tutajon vesszük észre, hogy autónkat az idõközben megérkezõ katonák jó kétszáz méterrel hátrébb vitték, kulcsok nélkül. Nem feltétlen véletlenül feszítették fel a hátsó ajtót.
Az autóban mindig hangos, viccelõdõ társaság most síri csendben ül. Egyszer csak megállunk az úton, szinte az egészet elfoglalja egy ház. Az ár itt tette le az út közepén, de egy kicsit már arrébb tolták a dózerek, hogy elférjenek mellette az autók. A falán: 2004.12.26. 815 Tsunami.
Késõbb elhajtunk a mecsetig, aminek a fotója bejárta az egész világot. Egyetlen épen maradt épület az elpusztult terület közepén. In sa Allah – Allah akarata – mondják a mellette ácsorgó helyiek. Vasbeton – motyogom magamnak. A mecset falát mindenhol kitörte a víz, sok oszlopa is kidõlt, de viszonylag stabilan áll, így felmegyünk a tetejébe körülnézni. Mindenhol házalapokat látni, törmelék szinte sehol, azt a hegyek lábainál rakta le az ár. Néhány helyi ember bóklászik csak a házak helyén, valami használható után kutatva. A lent ácsorgók még elmondják, hogy a kókuszdiókat mind leverte a víz, olyan magas volt a hullám. Esélytelenek voltak, akik itt laktak.
Eddig ezt tûnt a leghosszabb napnak, este sincs kedvünk beszélgetni, inkább csak visszanézzük a videót.


Január 22.

A pontosság a királyok erénye, ezért a rizst szállító teherautó hozzánk képest is késett vagy fél órát a megbeszélthez képest. Különösebb probléma nem adódott, csak, mint késõbb kiderült, kicsit elhúzódott a rakodás. Így ismét 35 fokban fogunk izzadni. Tulajdonképpen ehhez is hozzá lehet szokni. Miközben vártunk a teherautóra, meglátogattuk a szomszédos rendõrõrs parancsnokát. Hasonlóan a hazai futballmeccsekhez itt is számíthatunk túlfûtött indulatokra. A parancsnok hamar átlátta kérésünk jogosságát, így 10 dollárért kölcsönadott két gépfegyveres rendõrt az elõttünk álló két órára. Ez egy jó ár egy ilyen szolgáltatásért, fõleg ha hozzátesszük, hogy a rendõrfõnök személyesen is besegített a rend fenntartásában. Talán kissé túlbuzgón is…
A rizsnek viszont rendkívül örültek a helyiek, ez az egyetlen tábor a környéken, amit nem támogatnak nagy szervezetek. Körülbelül 300 embernek oldottuk meg az élelmezését a következõ másfél hónapra. Legközelebb tiszta ivóvizet hozunk, ígérem nekik, amit igyekszünk mihamarabb tettekre váltani. A csapvíz a cunami elõtt sem lehetett vegytiszta, de a rengeteg halott és a rothadó szerves anyag mindenhol szennyezhette a talajt és vele együtt a vizet. Remélhetõleg nem lesz járvány, bár mindenhol ezzel riogatnak.
Egyetlen egészségügyi sátor van a mecset mellett, amit néhány doboz gyógyszerrel és 1-2 ápolóval küldtek ide valahonnan. Elég átláthatatlan a rendszer. A közigazgatás is elpusztult a százezernyi halottal. Az Ulee Kareng-iek azonban így sem maradnak orvosi ellátás nélkül. A legtöbben ugyanis az egy utcával arrébb berendezkedett magyar rendelõbe járnak át, hasonlóan a menekülttábor lakóihoz.
A délutánt egy kellemesen klimatizált bankban töltöttem, kellemetlenül sokáig ácsorogva a sorban. Ezen kívül egy helyen tudnánk átváltani a dollárt rúpiára, de az a hely messze van, és nem tudom hol. Maradunk tehát a sorban állásnál. Idõközben ajánlatot kapunk autóbérlésre: potom 170 dollár lenne egy napra, sofõrrel. A lényeg, hogy van lehetõség, nem igaz?… Maradunk az eddigi heti 250 dolláros dzsipnél.
Délután meglátogatott minket Busztin György, az indonéziai magyar nagykövet. Marad éjszakára is, így megosztjuk vele mindenünket: konzervet, lakhelyet, hõséget, fáradtságot, sõt a szúnyogokat is. Becsületére legyen mondva, állja a sarat. Még annyi energiája van, hogy elmeséli a legújabb cunamis történetet a Banda Aceh-i keresztényekrõl. A hatóságok nem engedték meg a hívõknek, hogy megünnepeljék a karácsonyt. Ezért azok az ünnepek idejére felvonultak a hegyekbe, hogy zavartalanul együtt lehessenek. Amikor karácsony másnap jött a hullám, õk biztos menedékben voltak a magaslatokon…
Este összegezzük, amit tudunk: fogytán vannak bizonyos gyógyszerek, sok beteg jön rühvel, megvolt a rizsosztás, s holnaptól bekapcsolódunk a gyerekek oltásába is. Két oltóbrigád alakul, így csak a portugál kórház marad, illetve néhány kisebb mûtét a katonaiban. Még a megmaradt gyógyszereket, kötszereket kiszállítjuk, ahol szükség van rá.


Január 23.

A január 23-ról annyit, hogy a segélymunkások élete nem csak játék és mese… Rekkenõ hõségben - talán ez volt eddig a legforróbb nap, bár nincs hõmérõnk – próbáltam valamit intézni ivóvíz ügyben. Többnyire sikertelenül. 20 literes utántölthetõ ballonokat kergetek, de sehol nem árulják, csak újratöltenek bele. Kapok egy tippet, miszerint van valahol valaki, aki ismeri az egyetlen helyet, ahol talán, ha szerencsénk van, de ez nagyon nagy mennyiség…. Erre ment el a délutánunk, plusz eléggé napszúrás közeli állapotba kerültem a motoron. Holnap folytatjuk.
Ha már úgyis Banda Aceh-ban jártam, beugrottam a médiaközpontba. Hazafelé olvasgatom a statisztikákat: a malária még mindig 5%-on, elkezdõdnek az oltások, még mindig napi 1200-1300 halottat találnak a romok alatt, fõleg a halpiacon és a kikötõ környékén. Aceh nyugati partján is folyik még a kutatás, de oda csak helikopterrel lehet eljutni, mert az utak megsemmisültek.


Január 24.

Lassan idõszerû lenne valamit produkálni a vizes palackokkal, mert holnapután indulunk haza. Sok-sok kilométer és pornyelés után az egyik üzletben végre felcsillan a remény, hogy tudnak nekünk szerezni száz ballont. Hümmögök, mert nem túl sok, de legalább valami van. Kialkudjuk az árat, ami nem kevés, de legalább megint ráveszem õket a szállításra, és hogy pontosak legyenek. Ráadásul megígérik, hogy ha tudnak, szereznek többet. Ebben maradunk.
Este beállít a tolmácsom a jó hírrel: összesen kétszázötven ballont sikerült keríteni, az ötezer liter víz. Ennyivel már érdemes foglalkozni.

Január 25.

Reggel 9-kor fitten, frissen nekilátunk a vízosztásnak. Nekibuzdulva a rizs-ügy sikerének, ezúttal nem költünk a rendõrök szolgálataira. Valószínûleg úgyis tisztában vannak vele a táborlakók, hogy az utolsó literig õk kapják meg. Ennek megfelelõen szépen haladt elõre a munka, látom Surián is, hogy nagyon igyekezik, pedig már tudja, hogy az õ kenyérkeresetének is vége lesz, ha hazamegyünk. Kérdezgeti is hazafelé az úton, hogy biztos nincs-e rá szükség holnap. Sajnálom õt, de nem tudok neki több munkát adni. Megígérem, hogy ha jön még magyar csapat, nekik megadom a számát, ha tolmácsot keresnek. Ebben maradunk. Búcsúzóul még kezembe nyom egy nagy csomag helyi csipsz specialitást, az asszony sütötte.
Délután már csak a pakolással törõdünk, érezhetõ, hogy mindenkiben egy kicsit oldódik a feszültség. Ez már az otthon szele.
Közben mérleget vonok: két hét munka Indonéziában a cunami után, 650 beteg 4 helyszínen, 800 beoltott gyermek, több mint 4 tonna rizs és 5000 liter tiszta ivóvíz egy menekülttábornak. Holnap felülünk a repülõre és sok-sok ezer kilométerre innen leszállunk róla. Hol is vagyunk mi otthon? Magyarországon, Szerbiában, Indonéziában, Koszovóban, Afrikában vagy ki tudja hol? Talán ahol a szükség van. És abból mindig van.
Szilágyi Attila
Baptista Szeretetszolgálat

 

Bizonyságtétel vakságában
John Milton a puritán költõ géniusz (1608–1674)

Londonban született. Kiemelkedõ képességet tükrözõ gyermekkor után, cambridge-i egyetemi tanulmányai idején maradandó költeményeket írt, anyanyelvén kívül latinul és görögül. Párisi, genfi és itáliai tanulmányútja során megismerkedett híres írókkal és tudósokkal (köztük Galileivel). Egy év után visszatért Angliába, mert otthon polgárháború kezdõdött és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy a szabadságeszményeket és a puritán szellemiséget otthon képviselje.  
Oliwer Cromvell lordprotektorsága idején a köztársaság államtanácsának latin titkára (külügyminisztere) volt, õ intézte a diplomáciai levelezést, köztük az erdélyi fejedelemmel (II. Rákoczi György) is. Költõi szárnyalású latin nyelvû vitairatai tükrözik hitbeli, erkölcsi meggyõzõdését; az eszmei-mûvészi hit és a valóságos élet megbonthatatlan egységét. Élete delén látásának elvesztése (1652-ben) sem szakította meg költõi pályáját. Vakon jött el az ideje a világirodalom egyik legnagyobb mûvének megírására: Ez az Elveszett paradicsom.

Vakságának megélésérõl személyesen tesz bizonyságot önéletírásában (Milton, az angol forradalom tükre, Gondolat. Budapest 1975, 107. Szepessy Tibor és Dávidházi Péter fordítása).
„Engem sorsom miatt sem szégyen sem önvád nem gyötör, szilárdan és rendületlenül kitartok meggyõzõdésem mellett. Isten haragját sem nem éreztem, sem nem idéztem a fejemre, ellenkezõleg, életem fordulópontjain inkább kegyelmét tapasztaltam  és irántam való atyai gondoskodását ismertem meg, legkivált most, hiszen Õ vígasztalt, Õ öntött lelket belém, hogy legyen erõm belenyugodni isteni akaratába, hogy gyakrabban elmélkedjem azon, amit ajándékozott, mint azon amit megtagadott tõlem.
Vakságom csak a dolgok felszínétõl és külsõ mázától foszt meg, ami azonban lényeges és maradandó bennük, azt nem rejti el lelki szemeim elõl. Meg aztán annyi minden van, amit eleve nem akarok látni, mennyi minden, amit legszívesebben sose láttam volna, s milyen kevés marad, amit valóban látni szeretnék! De különben is, ámbár ti szörnyû csapásnak tartjátok, engem nem emészt a gond, hogy immár vakok és nyomorékok, az elesettek és gyámoltalanok seregébe léptem, mert így, erõs a hitem, annál közelebb kerültem mennyei Atyánk könyörületes és gondviselõ szívéhez. A testi nyomorúság, ebben az Apostol jár elõttünk, hatalmas erõk forrása lehet: legyek hát akármilyen nyomorult, csak nyomorúságomban ama halhatatlan és jobbik énem serkenjen annál áldásosabb tevékenységre, csak Isten orcájának fényessége annál tündöklõbben ragyogja be örök éjszakámat! Akkor egyszerre leszek végtelenül elesett és lebírhatatlanul erõs, világtalan és mégis sasszemû; bár ez az elesettség acélozna meg, ez teljesítene ki, bárcsak ilyen sugárözön áradna szét világtalanságomon! És annyi bizonyos, mi vakok nem utolsó gondja vagyunk Istennek: rajta kívül mást nincs mód látnunk, Õ is annál kegyesebben nyájasabban és könyörületesebb érzülettel tekint ránk. Jaj annak, aki gúnyol, jaj annak aki minket megaláz, a közmegvetés süt rá bélyeget! Minket a galád emberi indulatok ellen nemcsak megoltalmaz, már-már sérthetetlenné magasztosít az isteni törvény, az isteni pártfogás: úgy tetszik, nem is szemünk fogyatkozását engedte meg, hanem égbeli szárnyak árnyékával borít homályba, s ezt a homályt ugyancsak Õ szokta újra és újra valami bensõséges és sokkal fennköltebb fénnyel bevilágítani.
De ha, ahogy az írva vagyon, <Az embernek nem szabad csupán kenyérrel élnie, hanem azon igékkel, melyek az Úr szájából jõnek>, akkor hogyan is ne törõdnék bele valaki látásának elvesztésébe, midõn Isten oly bõségesen gondoskodott lelkének és tudatának szemeirõl, látásáról is. Amíg Õ oly gyöngéden gondoskodik rólam, midõn oly kegyelmesen, kézen fogva vezet és irányít utamon, s míg tudom, hogy sorsom vállalásával az Õ kedvében járok, inkább örvendezem, mintsem zúgolódnék vakságom miatt:”
„…azért van ez így, hogy láthatóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Ján. 9: 3/b.
Gyûjtötte:
Lehoczky Dezsõ

 

A fogyatékkal élõ gyermekek hitre nevelése

A cím hallatán legelõször azon gondolkoztam el, hogy vajon van-e különbség sérült és ép gyermek nevelése, hitre nevelése között? Mondhatjuk azt, hogy nincs, ill. azt is, hogy nagyon is különbözõ. Ehhez azonban talán azon is el kellene gondolkodnunk, hogy mi is az a fogyatékosság? A gyógypedagógiai meghatározások szerint az a személy, akinek valamilyen hiányossága van az értelem, hallás, látás, mozgás, érzelem és akarat (pl.: autizmus, hiperaktivitás, stb.), ill. beszéd (pl.: dadogás) területén. Ez a fogyatékosság lehet veleszületett, vagy szerzett. A sérülések súlyosság szerint is különbözõek, lehetnek egészen finom eltérések az éptõl és egészen súlyos, halmozottan jelentkezõ problémák is.
A következõ igevers segítségünkre lehet a téma megértéséhez: Neveld a gyermeket a neki megfelelõ módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól (Péld. 22,6). Ahogy egy újszülöttnek, majd felnövekvõ gyermeknek is korának megfelelõ eledelre és odafigyelésre, nevelésre van szüksége, úgy egy fogyatékos gyermeknél még fontosabb a neki megfelelõ módon való foglalkozás. Ahogy minden gyermeknél, a sérülteknél is nagyon fontos a példamutatás. Példát adni az Istennel való járásban, közösségben, életünkben! Nagyon fontos, hogy érezzék azt a Krisztusi szeretetet, amellyel feléjük fordulunk. Érezzék rajtunk az elfogadást!
Gyakorlati dolgokra is természetesen nagyon fontos a sérültek esetében kitérnünk, csak néhány példát említenék meg a teljesség igénye nélkül. A mozgássérülteknél odafigyelni a terem elérhetõségére még kerekesszékkel is, kényelmes hely kialakítása számára. Egy gyengénlátó vagy vak gyermek esetében odafigyelni, hogy a vizuális ingerek száma kevés legyen, helyettük sokszor ismételni a hallottakat. Hallássérült vagy siket gyermek esetében odafigyelni a szájról olvasásra, a vizuális ingerek használatára. Érzelmi és akarati sérüléseknél nagyon fontos a türelem, szeretettel fegyelmezni.
Értelmi fogyatékosság esetén talán a legnehezebb a hitre nevelésrõl beszélni, itt a legnagyobb a szakadék az ép és sérült gyermek tekintetében. Itt kell leginkább a türelem, itt a legfontosabb az értelmi szintjének megfelelõ ismeretek közlése. Még a legsúlyosabb sérültek esetében is fontos hangsúlyozni, hogy a gyermek érzi a mi ki nem mondott, metakommunikatív jeleinket is. Így természetesen megérzi a szeretetünket is! Megérzi, ha nem is érti az énekek, aranymondások, történetek mögött rejlõ Krisztusi szeretetet, mellyel hozzá fordulunk!
Végezetül szeretnék Joni Eareckson Tada: Élet és halál dilemmája címû könyvébõl idézni néhány sort: Bemutatott egy régi, ütött-kopott hegedût. A hegedû hídja eltörött, a húrok meglazultak. Olyan ócskának látszott, hogy már megérett a kidobásra. De G. úgy tartotta a hegedût a hallgatóság felé, hogy el lehessen olvasni, mi van beleírva: Stradivari. a hegedû külsejébõl formáltak róla ítéletet. A hegedûnek nem az állapota, hanem a készítõje miatt ilyen nagy az értéke. A károsodások ezen nem változtatnak. A benne lévõ név az, ami számít. Mindannyian, te is, én is és minden fogyatékos gyermek és felnõtt magunkon viseljük Isten kézjegyét! Ettõl vagyunk felbecsülhetetlenül értékesek!

Sinkoviczné Hégely Ildikó

 

  Ha segíteni akarsz,...

...a kerekes szék sem akadály

1964. 03. 01. Oroszlányban születtem. Szüleim nyolc gyermeke közül a hatodik. Születésem óta kerekesszékhez köt betegségem. 35 éves koromig szüleimmel laktam, édesanyám haláláig. 36 éves korom óta a Baptista Egyház Kiskõrösi Szeretetotthonának lakója vagyok.
Eleinte a lelkigondozásban nyújtottam segítséget. Már gyermekkorom óta a kézmûves foglalkozások érdekelnek, de a kosárfonástól a gyöngyfûzésig magam is szívesen foglalkozom a mai napig. Régen foglalkoztat a gondolat, hogyan segíthetnék hozzám hasonló sorsú embertársaimon Istentõl kapott tálentumaimmal. 2003 nyarán elindítottuk néhány emberrel a folyamatát, hogy valósággá váljon elhatározásom. Az elsõ hivatalos papírok beadása után, az ügyintézés 1 évig tartott A „Sorsok Alapítvány” végzõ bejegyzésérõl szóló okiratot 2005 március 4-én kaptam kézhez.
2004. május 1-3 óta Kiskõrösön a Dózsa úti foglalkoztató házban harminc ép gyermek és ugyanennyi fogyatékos gyermek részesült naponkénti foglalkoztatásban, illetve felügyeletet biztosítottunk.
Gyermekek, fiatalok, fiatal felnõttek kapaszkodót keresve, együtt örülve, sok apró munkájukat látva, hasznosnak érezhetik magukat, így megtalálják életük értelmét. Mindehhez komoly anyagi háttérre van szükségünk. Jószándékú, együttérzõ támogatók segítségét elfogadjuk céljaink megvalósításához.
Célkitûzések:
Integrált tanfolyamok (számítástechnika, idegen nyelv, szakmai képzések, kézmûves OKJ-s szakmák). Szabadidõs foglalkozások, felügyelet biztosítása. Mindennemû foglalkozáshoz, alapanyagok, eszközök, szakkönyvek folyamatos beszerzése.
Önálló életvitelhez szoktatás, nevelés, a társadalomba való beilleszkedés ill. visszailleszkedés.
Megelõzés, ill. egészségnevelõ programok gyakorlati kivitelezése (alkohol, dohányzás, drog)
Mozgás, gyógytorna támogatása. Kirándulások megszervezése. Lelkigondozás, telefonos lelki segélyszolgálat. Orvosi tanácsadás, gyógyászati segédeszközök beszerzési lehetõségeirõl, javítási lehetõségeirõl.
Hogy ezért az ügyért tenni kell, hiszem, nem tõlem van. Isten munkálja bennem mindezt. Megvalósítását csak segítségével remélem.
Stefanidesz Anna

(Mindenki, aki Annáék céljaival és annak megvalósításával egyetért, az alábbi bankszámlaszámon segítheti munkájukat: 52500075-15000202 – a szerk.)

 

„Kell a visszajelzés” Beszélgetés Pannonhalmi Zsuzsával

Pannonhalmi Zsuzsa keramikus, a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületének iparmûvész alelnöke, a Magyar Keramikusok Társaságának elnöke, az Újpesti Baptista Gyülekezet tagja. Köztéri alkotásain kívül
számos templom, imaház viseli keze munkáját.

Legújabb, a Vigadó Galériában megrendezett kiállítását megtekintve nem lehet nem észrevenni: a mûvésznõ elkötelezett. Honnan ez az elkötelezettség, amit sokan vallásosságnak, mások istenhitnek mondanának?
Részben a neveltetésem, ami gondolkodásmódot adott, hozzám ez került közel. Nagyon sokféle egyházhoz tartozó rokonom van, és nem hiszem, hogy pusztán az Egyházhoz tartozásom lenne a jelentõs, inkább egy belsõ szellemiség: az, hogy nem vagyunk egyedül. Ez az, ami számomra a legtöbb.

Hetek óta keressük e beszélgetés idõpontját: nem volt könnyû. Nem hiányzik az alkotáshoz szükséges csend, nyugalom?
Nem mindig ilyen az életem, vannak csendesebb idõszakok is. Egyébként a zsúfolt napokon belül is lehet csend: az ember elmegy kutyát sétáltatni, vagy házimunka közben is lehet gondolkodni. A belsõ csend nem hiszem, hogy függne a külsõ körülményektõl.

Közhelyszámba menõ kifejezés: mûvészlélek. Ön mennyiben különbözik a nem mûvészektõl?
Én ebben nem igazán hiszek, legfeljebb egyfajta érzékenység, ami látható lehet. Talán hamarabb felfogja egy mûvész idegrendszere a körülötte levõ dolgokat, s ettõl nehezebb is az élete, mert mélyebben érez, ezáltal sebezhetõbb.

Van-e központi, minden mûvében jelenlevõ mondandó?
Nem szeretnék olyan mûvet létrehozni, amire nem felel a másik ember. Nekem kell a visszajelzés mindenképpen. A köztéri munkáknál mindez elég sok fáradságomba kerül. Iskola, templom esetén az adott közösséget meg kell, hogy ismerjem. Mindenképpen az a célom, hogy a munkám egyfajta eszenciája legyen annak a közösségnek, akinek éppen dolgozom. Nehéz az embernek önmagát megítélni. A kerámia varázslás. A nyolcméteres oszloptól a kétcentis kicsi tárgyig sokminden lehet belõle. Nem biztos, hogy a méret mondja meg a szellemi tartalmát. Kimeríthetetlen tárház, amit a föld ad: lehet  porcelán, kobalt, vas-oxid, réz-oxid… Jó ez a „természetkonyha”, amit én tudatosan használok.

Avasson be minket e „varázslatba”! Min dolgozik most?
Amin éppen dolgozom, az egy címer. Kötött munka, s ezt én kevésbé szeretem, de ahogy festettem, sikerült valahogyan mégis oldottá tenni. Két nagyméretû címerrõl van szó, az egyik megyei önkormányzat épületébe kerül, egy szép régi lépcsõházba.

Kik azok, akiket az ön mûvészete érdekel?
A legegyszerûbb emberek, a legkisebb gyerekek – válogatás nélkül. Egyszóval az emberek.

Vallásosak?
Ez lényegtelen. Minden emberben meg lehet találni azt a szikrát, amire szükség van: ha társadalmi méretekben több idõ lenne egymásra, az nagyon jó volna. Ez szerintem hiányzik a gyerekek és a szülõk viszonyában,  házastársak viszonyában. Ha nem figyelek erre oda egy munkámnál, azt én is megérzem, ugyanis akkor nincs meg a megfelelõ visszajelzés.

Technikailag hogyan készül el egy-egy mûve? Hogyan lesz az élettelen anyagból mûalkotás?
Ma már el vagyunk kényeztetve, jó kereskedésekben jó anyagok állnak a rendelkezésünkre. Magyarországon egyébként igen jó a kerámiaipar – az átmeneti nehézségek ellenére is. Pécs, Herend, Hódmezõvásárhely… Bátran kísérletezhetünk, a legváltozatosabb anyagokat használhatjuk. A kerámia nagyon sokféle lehet a legdurvább samottól a legfinomabb porcelánig. A kerámiát az égetés határozza meg, ekkor nyeri el végsõ formáját. Visszafordíthatatlan fizikai és kémiai változáson megy keresztül, ami az anyag mérhetetlen ellenállását eredményezi. Mûvészettörténészek állítják, hogy az emberiség nemesi levele a kerámia, hiszen az õskori leletekbõl, amikor már a fa, a textil, a bõr eltûnik, sõt még a fém is, a kerámia még mindig adja azokat az információkat, amik a készítõjére jellemzõek.

Megbánta-e már valaha, hogy valamit ilyen idõtálló formába öntött?
Még ilyent nem éreztem, legföljebb összetöröm amúgy frissiben, elsõ indulatomba. Ez a mostani Vigadó-beli kiállításom visszatekintés. Kimondtam magamnak is, nem bántam meg a munkáimat.

Tudatos tervezés vagy pillanatnyi ötlet eredményei a munkái?
A kettõ együttmûködik. Tudatos a felkészülés, témaválasztás, de aztán az ösztönök irányítanak. Egy kiállítás megszervezése, kialakítása sokszor levéltárban, könyvtárban kezdõdik, a megvalósulás felé pedig egyre oldottabbá válik.

Mûalkotásokkal körbevéve magát megteremti a nyugalom szigetét. Adjon tanácsot nekünk, akik ezt nem tudjuk megtenni: hogyan teremtsünk magunknak ilyen szigetecskét?
Nem biztos, hogy mindenkinek a nyugalomra van szüksége. Hagyni kellene önmagunknak idõt. Semmiképpen nem jó, hogy mindig információ ér minket. Gyermekek nõnek fel úgy, hogy folyton szó a zene, képeket látnak, amit nem is értenek. Féltem az emberi agynak azt az asszociációs tevékenységét, ami a mûvészek számára nagyon fontos, s ami két-hároméves korig alakul ki. Ez generációkon keresztül sokaknál kimarad, s esetleg torzulást hoz az emberi gondolkodásban. Egyes szülõk nem is tudják, mitõl fosztják meg ilyen módon a gyereküket. Egy mûvésznek a társadalomban vannak feladatai.

Az ön elkötelezettsége nevesíthetõ: baptista gyülekezet tagja. Otthonra lelhetnek-e a mûvészek gyülekezeteinkben?
Én ebbe beleszülettem. Nem merült fel a választás kérdése. Mint mûvész, mint vizuális kultúrával foglalkozó ember, ellenzem az erõszakos modernizációt. Nagyon örültem, amikor a Kispesti Imaházat érintetlenül lehetett hagyni formailag, mert én értékvesztést érzek a modernizáció során. Ha jobban megnézzük, akkor az épületeinket mint építészeti és közösségi értékeket kellene figyelni, ami Magyarország öröksége. Tudom, hogy nem a külsõség a fontos a protestáns egyházaknál, de azért erre oda kellene figyelnünk, ez is kötelességünk.

Ahogy hallgatom, az egyik alkotása jutott eszembe: egy nyolc méter magas oszlop, amely Bag 600 éves fennállását ünnepli. Ilyen funkciót szán önmagának is: kimagasodni, irányt mutatni, képviselni, ami önre bízatott, rendíthetetlenül megállni a változatos körülmények között is? Egyáltalán befolyásolja a korszellem?
Természetesen hat rám mindez, mindenkire hat. Semmiféle oszlopnak nem érzem magam, ugyanúgy sodródom idõnként, mint bárki más, legfeljebb tudatosan próbálok ez ellen tenni, egy megfelelõ etikát képviselni.

Fábián Sándor

 

Jézus családfái

Az Újszövetség két helyen adja meg Jézus családfáját, a Máté 1,1-17-ben és a Lukács 3,23-38-ban. A két leírással kapcsolatban a fõ probléma az, hogy Dávidtól kezdve eltérõek, bár mindkettõ Jézus apai családfáját írja le. E miatt a látszólagos ellentmondás miatt sok kritika éri az Újszövetséget, így hitünket is, ezért hitvédelmi okokból mindenképpen fontos a kérdés tisztázása. De magunk miatt is érdemes a figyelmünket összeszedni és megérteni a jelenlegi ismereteink szerinti magyarázatokat.
Az egyik magyarázat a keresztyén hagyományra hivatkozva azt feltételezi, hogy Máténál József vér szerinti, Lukácsnál nevelõ szülõi családfája található. József apja, Jákób ugyanis meghalt, így egy távoli rokona, Éli vette õt magához, aki történetesen Mária apja volt. Mivel a zsidó szokások a mostohatestvérek házasságát nem tiltották, József és Mária egybekelésével Lukács mindkettõjük családfáját egyszerre adhatta meg.
Ezt a feltevést mintha a zsidó hagyomány is alátámasztaná. A Talmud ugyanis két helyen1 beszél Máriáról, Éli lányáról.
A fenti magyarázat azért ingatag, mert egy bizonytalan eredetû hagyományra épít. Jézus születésének idõpontját is rosszul tudja a keresztyén hagyomány, s nem néhány hónap vagy év a valódi eltérés, hanem 7, azaz hét esztendõ. A Talmud említett helyeivel kapcsolatban pedig erõs annak a gyanúja, hogy forrása éppen a keresztyén hagyomány.
A második magyarázat szerint mindkét evangélista József családfáját adja meg. A különbség oka, hogy József anyja kétszer ment férjhez. Az elsõ férje Jákób, a második Éli volt, akik nyilván nem testvérek, hanem csak távoli rokonok voltak, mivel mindketten Dávid házából származtak. Az egyik Salamon, a másik Náthán ágán. Az utóbbitól született József. Máté a zsidó szokást követve (vö. 5.Móz.25,5) az elsõ férjet tekinti József apjának, Lukács azonban a vér szerintit. Ezzel a magyarázattal az a hiba, hogy bár nagyon logikus, csak feltevésen alapul.
A fenti magyarázatoknak ráadásul van még egy komoly hiányossága. Nyitva hagynak egy eddig még nem említett kérdést. Máté a 17. versben háromszor 14 nemzedékrõl beszél, ezzel szemben a jelenlegi Bibliánk, mind a görög, mind a fordításai, a babiloni fogság utáni harmadik csoportban csak 13 nemzedéket sorol fel. Ki a tizennegyedik?
A harmadik magyarázat mindkét felvetett problémára választ ad, méghozzá úgy, hogy a Bibliát magát használja fel érveléséhez, és nem valamiféle kétséges hagyományt vagy feltételezést. A magyarázat lényege röviden, hogy Máté Mária, Lukács József származásáról ír.
A magyarázat alapja, hogy Máté az evangéliumát eredetileg nem görögül, hanem arámul írta, nagy valószínûséggel az antiókhiai gyülekezet számára, amelynek az anyanyelve az arám volt. Ennek a jelentõségét növeli, hogy Antiókhia ekkor a szíriai provincia fõvárosa, a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Az arám pedig a környezõ népek, így a zsidóság nyelve is volt, még ha eltérõ dialektusokban is. A szíriai keresztyének a Nyugati Egyházhoz hasonlóan az ötödik század elején foglalták kánonba a szent iratokat, amit Peshittának nevetek el. Ez a szír “Vulgata”, amit a Szír Egyház a mai napig hivatalosan használ. Joggal feltételezhetjük, hogy a Peshitta az eredeti arám szöveget jobban megõrizte2, mint a késõbbi3 görög nyelvû fordítások.
A Máté 1,16-ban, ahol Józsefrõl, mint Mária férjérõl olvasunk, a Peshitta egy olyan arám szót4 használ, amelynek alapjelentése ember, férfi. E mellet azonban, a szövegkörnyezettõl függõen a szó jelenthet férjet, családfõt és apát is. Ezekre több példát találunk a Peshitta-Újszövetségben, amelyeket az alábbi táblázatba gyûjtöttünk ki.

Látható, hogy az apa jelentés csak Máténál fordul elõ. A fordítások “embernek” fordítják a szót, aminek az oka az, hogy a görög Bibliában szereplõ görög szó (antroposz) apának nem fordítható. Ha azonban a Peshitta szövegét vennénk alapul, akkor bátran megtehetnénk ezt. Ugyanígy megtehetjük a Mt.1,16 fordításánál, mivel itt származási láncról van szó, és nem házastársi viszonyról. Ráadásul a férj szóra a Peshitta három verssel késõbb, a Máté 1,19-ben (“Mária férje, József igaz ember volt”) másik arám szót5 használ, ami megerõsíti az elõbbi következtetésünket. Így a hiányzó 14. nemzedék is megvan: Mária.
Joggal vetõdik fel a kérdés, ha korábban Máté fiak soráról beszélt, miért nem így nevezi meg Máriát, azaz miért nem József fiaként (lányaként) említi? Ennek oka, hogy az arám nyelvben a nemzeni kifejezést csak fiúval kapcsolatban használták, lánnyal összefüggésben soha. Ezért kénytelen volt Mária származását úgy megadni, hogy a logikai sort megtörve Józsefet Mária apjaként mutatja be.
Értelmezésünket támasztja alá, hogy Máté az egymást követõ férfiak sorában megemlít négy aszszonyt is, Ráhábot, Támárt, Ruthot és Betsabét, akik pogány származásuk6 és bûneik miatt7 Sárához vagy Ráchelhez képest szégyenfoltjai lennének bármely zsidó családfának. Szinte sugallja, hogy nemcsak azok számítanak Isten tervében, akik az emberek szemében fontosak. Ezek a nyilvánvalóan tudatos kitérések mintegy elõkészítik a végsõ törést, legalábbis az emberi gondolkodás számára: a Messiásnak nincs földi apja, csak anyja!
Lukács, aki nem a vér szerinti származást adta meg, talán éppen ezért jegyzi meg Jézus apai családfájának elején, hogy köztudomás szerint8. Ez a kifejezés a zsidó szokásrendre utal, amelyben a származás igazolásául elegendõ volt az egyszerû nyilatkozat, s nem volt szükség semmiféle bizonyító okiratra.
Mátéhoz visszatérve az eredeti értelem a görög fordítás hibájából veszett el, amikor a két Józsefet azonosnak gondolta és a 16. versben lévõ apát és a 19 versben álló férjet azonos szóval fordította. Ezt követõen mindenki azt feltételezte, hogy a zsidó Máté, aki ráadásul Ábrahámmal kezdte a családfáját, jobban ragaszkodott a zsidó szokásrendhez, mint Lukács, pedig éppen fordítva történt. Máté Isten üdvtervének nagyságát akarta bemutatni, amikor összeállította listáját, míg Lukács, ahogy azt evangéliumának elején le is írta, alapos utánjárás után inkább a mindenki számára elfogadható és megbízható tényeket írta le.
A fentiek után minden olvasó saját belátása szerint döntse el, hogy melyik magyarázatot fogadja el.
D.S.

Jegyzetek:

1 Talmud Jer., Hagiga, II,77d és Sanhedrin, VI 23c
2 Ezt egyre több belsõ (Biblián belüli) és külsõ bizonyíték támasztja alá.
3 A késõbbi itt a keletkezési sorrendet jelenti, és nem a jelenleg ismert kéziratok korát. A görög nyelvûek nyilván sokkal régebbiek, mint a Peshitta, de megelõzik a legrégibb arám kéziratokat is.
4 Az arám szó: gawbar.
5 Az arám szó: ba’la. A szó sok más helyen is elõfordul (Mk.10,12; Lk.2,36; Jn.4,16-18; stb).
6 Ráháb és valószínûleg Támár is kánainita, Ruth moábita, Betsabé pedig egy hettita felesége volt. Máté ez utóbbit külön kihangsúlyozza.
7 Ráháb utcanõ, Támár parázna, Betsabé házasságtõrõ volt.
8 A görög kifejezés szó szerinti jelentése: “ahogy feltételezték”. Ez a héber gondolkodásban nem a valószínûséget, hanem azt jelentette, hogy a kérdést jogilag megerõsítették.

 

MICSODA? A külmisszió és én? Lehetetlen! Vagy mégsem?

Szeretnél hallani arról, milyen csodálatos dolgokat végez Isten a világ távoli részein? Kíváncsi vagy, hogyan lehet elérni azt a 3000 nyelvcsoportot, amelyek nyelvére még nincs lefordítva egyetlen szó sem a Bibliából? Szeretnél hallani egzotikus országokról és más kultúrájú népekrõl, keresztyénekrõl? Többet akarsz tudni a külmisszióról? Jó volna találkozni magyar keresztyénekkel, akik már szolgáltak külmisszióban, vagy éppen most készülnek a szolgálatra? Szeretnéd kipróbálni magyar és külföldi misszionáriusok segítségével, hogy milyen a bibliafordítási, nyelvészeti és írásolvasás-oktatási munka a valóságban? Szeretnél hallani a missziói elhívás bibliai alapjairól és arról, hogy milyen lehetõségei vannak a Wycliffe Bibliafordítókkal való szolgálatnak külföldön, és hogyan válhatsz munkatársunkká? Érdekel a misszió, de te inkább otthonról akarod a munkát támogatni, azonban nem tudod, hogyan kapcsolódhatsz be? Vagy csak egyszerûen jó volna egy hetet együtt tölteni 20-30 magyar és külföldi keresztyén társaságában a híresen szép Egerben idén júliusban? Nos, ha igen, akkor a Wycliffe Missziós Tábor valóban neked való! Jelentkezz minél elõbb, és hozd a barátodat is!
Helyszín: Eger, Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnázium. Idõpont: 2005. július 23-30. Részvételi díj: 12 000 Ft, ami fedezi a szállást és a teljes ellátást. Bõvebb felvilágosítást Zentai Zsuzsannától és Kovács Attilától kaphatsz a következõ elérhetõségek bármelyikén: Wycliffe Bibliafordítók Egyesülete, 3300 Eger, Markhót F. u. 2., Tel./fax: (36) 412-170, E-mail: wo_hungary@wycliffe.org
Mivel foglalkozik a Wycliffe Bibliafordítók Egyesülete? Tudtad, hogy még 3000 nyelven nem olvasható Isten üzenete, amely minden embernek szól? Egyesületünk része az egyik legnagyobb nemzetközi, felekezetközi keresztyén szervezetnek, amely azzal a céllal jött létre, hogy segítsége által azok a népek és kisebb népcsoportok is a saját nyelvükön olvashassák Isten Igéjét, a Bibliát, akik eddig még nem rendelkeztek vele. Magyarországon az egyetlen felekezetközi külmissziós szervezet vagyunk.
Bõvebb információt a www.wycliffe.hu weboldalon találsz.
A Wycliffe Bibliafordítók munkájáról Zentai Zsuzsannát, a miszsziós társaság magyarországi kommunikációs koordinátorát kérdeztük.
Mi jellemzi a Wycliffe evangélizációs munkáját, felfogását?
A Wycliffe Bibliafordítók célja világszerte, hogy eljuttassa Isten üzenetét a világ minden népéhez a saját anyanyelvén. Hisszük, hogy csak így szólhat igazán a szívükhöz, csak így érezhetik, hogy Isten rájuk is gondol, velük is terve van. Ma még megközelítõleg 3000 olyan népcsoport él a világon, akiknek még egyetlen igevers sem létezik a nyelvükön. A munka sok, ezért 1999-ben a szervezet megfogalmazott egy célt (Vision 2025), mely szerint 2025-ig minden olyan nyelven szeretnénk elindítani a bibliafordítást, amelyen még nem létezik a Szentírás.
Kibõl lesz ideális Wycliffe missziómunkás?
Mindenekelõtt legyen odaszánt életû hívõ. Ugyanakkor legyen nyitott, embereket szeretõ, más kultúrában is élni tudó, a nyelvek iránt érdeklõdõ ember, aki egy olyan országban is Krisztust tudja képviselni, ahol nem ismerik Õt.
Milyen korúak és milyen képzettségûek jelentkezhetnek Wycliffe tagnak?
Életkori korhatár nincs, de a szolgálat természete megkívánja, hogy a jelentkezõ lelkileg érett és rugalmas legyen, illetve jól beszéljen legalább egy világnyelven. Vannak, akik egész életüket erre a szolgálatra tették fel, mások néhány évre kapcsolódnak be. Jelenleg is hiány van számítógépes szakemberekbõl, tanárokból, pénzügyi munkatársakból, csakúgy mint írásolvasás-oktatókból, fordítókból. Kiemelten keresünk olyan munkásokat, akik nyelvészeti, oktatói, fordítói képességekkel, végzettséggel rendelkeznek.
Milyen módon lehet bekapcsolódni?
Ha valaki komolyan érdeklõdik eziránt a szolgálat iránt, kétféle lehetõsége is van a bekapcsolódásra. Lehet szolgálni külföldön a már felsorolt területeken. Akit ez a lehetõség érdekel, annak szívesen adunk több információt akár egy személyes találkozás alkalmával. Azok, akik szintén érdeklõdnek a munka iránt, de nem tudják ezt hivatásszerûen vállalni, bekapcsolódhatnak a szolgálatunkba imádságaikkal, illetve anyagi támogatásukkal. Az ilyenirányú szolgálat is nélkülözhetetlen része a munkánknak. Ajánlom figyelmébe mindenkinek az idei Wycliffe Missziós Táborunkat, ahol már tapasztalt Wycliffe tagoktól még többet megtudhatnak a résztvevõk errõl a szolgálatról, annak kihívásairól, lehetõségeirõl, örömeirõl... a mi, magyarok számára még nem annyira ismerõs külmisszióról.

 

A nap-ló felnyerít

18. Csütörtök Napfelkelte: 14.15. Ekkor csöngettek ki kémiáról, és ért utol a nap elsõ (és egyetlen) nyitott kérdése: egybõl menjek-e haza, vagy partizzunk még egy pöttyöt a parkban. Lehet, hogy 16 évesen már gáz, de utálok egyedül otthon lenni – ebben az „egyedül”-ben olykor Marci is benne van a házi feladataival meg minden nyaggatós kérdésével együtt –, mindenesetre ma is maradtam inkább a partinál. Fenyõék végig a cigivel voltak elfoglalva, meg hogy takargassák a haza induló tanárok elõl, viszont a Cérnával jót dumáltunk. Persze, hogy Tilda volt a téma, szinte mindegyikõnk legmerészebb álmainak hõsnõje. Na mindegy, semmire se jutottunk – mire is juthattunk volna – de legalább klasszul elmerengtünk. Nem is anynyira balek ez a Cérna, mint ahogy kinéz. Aztán hirtelen elkezdett sötétedni, és mire hazaértem, a család már bevacsizott, úgyhogy legalább volt téma egész estére, hogy miért is járok én ilyen késõn haza. Mint ahogy vártam is, a Columbo végére feloldódott a fesz, nyugi van.

19. Péntek Naná, hogy Buborék behívatta az egész bandát, „a sok drogost”, hogy elõadást tartson nekünk a dohányzás káros hatásairól. Természetesen mindezt az egyetlen használható szünet teljes idõtartamában. Most aztán magyarázhatok otthon, hogy mi ez osztályfõnöki beírás.
20. Szombat A hõn várt light-os szombati nap: Gergõ „tanul”– magyarán zenehallgatás közben szotyizik a nappaliban, és a héjakat az ölében nyugvó nyitott füzetbe gyûjti, mindezt mélyen elgondolkodó, gondterhes ábrázattal –, így minden házimunka a mienk Marcival. Kis vita után együtt gyorsan megcsináljuk, aztán irány a kiserdõ. Hazaérkezés csodás tavaszi naplementében. Tudom, hogy ez a naplóbejegyzés nélkülöz minden vadregényességet, de nyugis, baj nélküli nap volt. Az se kis dolog.

21. Vasárnap A megszokott indítás: apa megvitatta Gergõvel, hogy szerinte hány biztosítótû lehet egy átlag vasárnap reggel egy keresztyén fiatalember puleszában. Miközben a döbbenetesen alacsony számot és a hozzá fûzött magyarázatot hallgattam, azon tûnõdtem, vajon mi történhet egy fõiskola elsõ évfolyamán, amitõl valaki annyira belázasodik. Amúgy a nap megszokott rendben alakult, „hiba, folt és sömörgõzés” nélkül, ahogy kedvenc imaóravezetõnk mondaná. Délelõtt a tanácskozás volt kiemelkedõ: miközben a tesók az alagsori folyós színén vitatkoztak Jelenések könyvébõl vett idézetekkel dobálózva, azon gondolkodtam, hogy mi a srácokkal szünetekben meg a padnál Isten létérõl, teremtésrõl, bûnrõl szoktunk beszélgetni. Kifordult egy világ, nem? Azért most az ágyban feküdve mégis úgy érzem, van erõm a következõ héthez. Isten Isten. Ezt tudom.

22. Hétfõ Ma iszonyúan nem történt semmi, még a Híradóban is bemondták, hogy ez volt az elmúlt száz év legeseménytelenebb május 22-éje.

23. Kedd Tornaóra elején orvosi vizsgálat volt, a többiek vad röhögéssel egybekötve, ugyanis le kellett vennem a pólómat. A nevetségessé válás sokkal jobban fájt, mint a védõoltás. Este nézegettem magam a tükörben, elhatároztam, hogy minden nap csinálok fekvõtámaszokat, meg súlyzózok Gergõ súlyaival. El is kezdtem, de nagyon nehezek. Még bele kell szoknom.

24. Szerda Végre valami történik is: Tildával együtt mentünk haza a suliból. Szerintem bírja a fejem, jót beszélgettünk, sokat nevettünk. Ebbõl erõt merítve nagyot gyúrtam este, teljesen kész vagyok.

25. Csütörtök Kár, hogy nem hívõ a Tilda. Pedig rendes is, meg nyugis. Ja és nagyon szép. Igazából tudom, hogy nem lehet belõle semmi, mert én sem akarom. Azért álmodozom néha róla. Délután van, haza jöttem. Remélem, örülnek anyáék, hogy itthon találnak.

A megszabadított (Lukács 5,17-26)

Ez nem más, mint a házuk, állapította meg a beteg férfi.
A házuknak a felsõ terme ez, ahová pihenni hozták ki, így napnyugta felé, hogy az esti szellõk felüdítsék nyamvadt testét. Testemet, mely olyanná vált már, akár egy Holttengerben lubickoló állattetem. És még nem akadt olyan csodadoktor, aki segíteni tudott volna rajta. És ez a nyomorúságos nyoszolya! A keserûség bánatkútja. Évek óta egymáshoz simultak. Szimbiózis, jutott az eszébe. Igen, ez a helyes kifejezés. Egymás mellett élés. Filozofikus, görögös gondolat.
Azt mondják, Jézus a Messiás, a Közvetítõ, aki a boldogító üzeneteket hozza. Az égbõl. A Vagyoktól. Azt is mesélik, hogy általa a betegek felépülnek, a vakok látnak, a bénák járnak, a tisztátalanok megtisztíttatnak, a szomorúak élete örömre változik, a bûnösöknek megbocsáttatik, az emberek szentekké lehetnek, a szentek angyalokká magasztosodnak, és így válnak egyre közelebbivé Jahvéhoz. Ezt mondja mindenki a környezetébõl. Hogy új világosság árad szerte szét a világban.
Hogy is van ez? Nem lehet-e hogy mindezek elcsépelt, ósdi dogmatikák legyenek. Én is forgattam a régi tekercseket. Többek között az Ézsaiás prófétáit is. Tudok a Békesség Fejedelmérõl, a Királyról… Idegbajos lennék, folytatta tovább önmagában a gondolatsorokat. Talán. A haldoklás, a tetszhalál, ez bizony, igenis valóság. Meg a paralízise. A hûdése. Az izmok mozgatópályáinak mozgásképtelensége. A félig tátott száj. A sárgás, petyhüdt bõr. A hörgõ levegõvétel. Összeroskadtak a csontjai, az ínye is megfonynyadt, és egyre csak sorvad, sorvad. És az örökös csalódás a kuruzslókban. A perifériás bénulás a gerincvelõ melletti idegdúcok, vagy a környéki idegek károsodása következtében jön létre. Így mondta az orvosa.
Meg ez az ágyhoz szegezettség. Félig öntudatlanságban. Már az ébrenlét is kimeríti. Csak nyöszörög. Olykor elveszíti a beszéd fonalát is. A szeme is folyton lecsukódik. Összemosódnak elõtte a nappalok, az éjszakák. Fény és árnyék. Hiába is igyekszenek izmait felpuhítani. Hiába az aktív torna. Már csak arra várok, hogy valaki kiemeljen idegenné vált testembõl… És mi lehet Miriámmal? Az ifjúság mindent elsöprõ szerelmével? Az ifjúi szív vadrózsabokrait ajánlotta fel neki. De hiszen akkor bûnös, tékozló életet élt! Ivott és nap mint nap kicsapongott. A remény kis virágait, hogy legyõzheti a betegsége. A bénasága. Szinte látom a halált ott kószálni ágyam felett kaján vigyorral, míg egyre csak suhogtatja cséphadaróját Át kéne vergõdni egy ajtón, egy átjárón, elég szélesnek tûnik, és nincs senki elõtte… Aztán esni kezd, apró cseppekben esni kezd az esõ. Ez lenne a Seol. A túlvilág.
Mit keres õ itt az utcán! Úgy látszik, elszenderedhettem, és álmodom. Miért is csendes itt minden? Miért és merre viszik õt sebesen, egy rögtönzött hordágyon? Hiszen én ismerem ezt a négy fickót! Õk az én gyermekkori barátaim. Egy rabbihoz jártunk tanulni. Mikor is? De hová cipelnek? Miért? Hol is lehetek most… Mennyi kérdés?
De hiszen én ismerem ezt az utcát! Ezt a fehérlõ viskót, és azt a nevetséges ablaksort a tér árnyékos oldalán, ott a pálmafák mentén. Hát persze! Ez Kapernaum. Alig változott, mióta nem láttam. Hány éve is? Lehet már vagy tíz esztendeje. Itt születtem. Ez az én városom. Itt van balra a Borozó háza, a mirtuszbokor mellett, a Szíriából hazatelepült tulajdonossal. Jártam már ott sokszor, hogy miért, azt nem nagyon tudom meghatározni, bementem, hogy jobb kedvre hangoljam magam, apokrif és pajzán történeteket meséltünk egymásnak, ha jól emlékszem. Imigyen kezdõdött a széthullás. Ha jól emlékszem. És mindenhol csak Miriám angyali, ártatlan arca. Bizony már akkor megtörténhetett, bizony, hogy az alkohol beszivárgott szövevényes kórábráival testembe, lelkembe. Paszszióból poharazott. Azt hiszem. Mert jól esett a múlékony mámor íze. Fájó emlékek. Cikkanósan karikázik az emberi elme, arra is alig emlékszik, ami a múltban megtörtént… És milyen szép a Nap, ahogy vérvörösen süllyed alá nyugaton, bele a tóba, hogy pihenésre sürgesse az embereket! Miriámmal is gyakran sétáltak arra. Milyen csodálatos!
Csak nem Jézushoz viszik? A Mesterhez, aki mindenkinek a Bajtára akar lenni. Akinek mindenkihez van egy jó szava. Igen, ezt beszélik a barátai. Hogy az Õ országa már eljött, és mindenkinek hinni kell Õbenne, akkor az Isten Országa megvalósulhat. Ha nem hisznek az Õ erejében, szeretetében, akkor az Új Királyság nem jön el. Nem következik be.
Ezt a házat, a lejtõs sikátorban, nemrég emelhették fel. Homokkõbõl építették, halványsárga, laza kõzet, azt hiszem. És ez a tenger sok nép a ház körül! Csak nem mind Jézusra kíváncsi? Meddig kerülgetjük még, körbe-körbe ezt a hajlékot? Érdekes, hogy most milyen jól mûködik az agyam. Úgy látszik, nem akarják megkockáztatni a népharagot, hogy a bejáraton átverekedjék magukat. Talán ezrét is húzzák fel köteleken a ház tetejére. Ezért is bontják meg a tetõ cserepeit. És már eresztik is lefelé, ágyastul, a tetõn vágott nyíláson keresztül, le a szoba közepébe.
Elõször, amit észleltem, amint letettek elõtte, mondta el késõbb sokszor, azok az Úr Jézus Krisztusnak a szelíd, bársonyos szemei voltak. Hatalmukba ejtettek, és magukkal ragadtak. Vonzott magához. Új energiákat sugároztak. Rám ragyogott az egész lénye. És éreztem, hogy minden fájdalmam eltörpül közelében. Átitatta érzéseimet és gondolataimat valami különös vágy, hogy eggyé váljak vele, és tisztává váljak ölelésében. Hogy minden bajomat és gondomat lábaihoz helyezzem. És láttam, amint a barátaimat nézi nagy komolyan, akik a tetõnyíláson át kukucskáltak lefelé, reménykedve, a terem közepébe. És láttam, hogy mosolyban fürdenek fénylõ szemei, mikor újra rám pillantott. És már a szavát is érzékeltem. Így szólt hozzám.
- Ember, megbocsáttattak a te bûneid.
Aztán a hangja belém hatolt, és valóságként szétáradt tudatom ölén. És én akkor már tudtam, hogy megbocsáttattak immár a múltban elkövetett bûneim. Gyarlók erre az emberi szavak, amit akkor megértettem. Szinte bódult állapotban hallottam, hogy az írástudók és a farizeusok elkezdenek egymás közt gyanakvón tanakodni. Felzúdultak, és összekaptak másokkal.
- Kicsoda ez, aki így káromolja az Istent? Ki bocsáthat meg a bûnöket az egy Istenen kívül? – így vitatkoztak mellettem. Mások is bekapcsolódtak a szóváltásba.
De az én szeretett Jézusom átlátott gondolataikon, és így szólt hozzájuk: Mirõl tanakodtok szívetekben? Mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak a te bûneid, vagy pedig ezt mondani: Kelj fel és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az Emberfiának bûnöket megbocsátani a földön, ezért kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!
Majd lenézett rám, és megismételte még egyszer kedvesen, hogy bátran keljek fel, vegyem az ágyamat, és menjek haza. És szavának ereje oda hatolt be, ahol a betegségem gócpontja volt, ahol az már egyetlen fertõzõ központot alkotott. És az örökléttõl vibráló hangja visszhangra talált bennem, s ott zengett tovább minden idegszálamon. Jelenléte észrevétlenül és határtalanul, a gyógyulás patakozó forrásává vált. Az izmaimba erõ költözött, sorvadt inaimat szétfeszítették, kitágultak a kötõszövetek, és én szinte felpattantam a földrõl, leugrottam, s ezért a csodáért nem tudtam mást, csak hálát adni. Hálát adni neki a gyógyulásért! És láttam, hogy mindenkit ámulat fogott el, megteltek félelemmel, és dicsõítették az Istent, és ezt mondták: Hihetetlen dolgokat láttunk ma…
És én hazafelé menet arra gondoltam, hogy Miriám is megbocsátja-e nekem az ellene elkövetett bûnöket, ahogy az azt Isten teszi az emberrel?

Leleszi Balázs Károly


AZUTÁN

(Pünkösdre)

„Nem erõvel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura."
(Zakariás 4:6)
 
azután rádöbbenünk
hogy kár volt
a legnagyobbat
legerõsebbet s legokosabbat
játszani
 
kinek volt is ereje
nem tartott örökké
 
s végül
helyet adunk az Úrnak is
- fölemelve hozzá
egyszerûbbé
alázatossá vált szívünket -
s szólunk
és imádkozunk:
segíts elõre
Lelked által Urunk
most már Rád hagyatkozunk

Herjeczki Géza

 

 


Anagramma beküldők nyertesei

Ó, kert, árud messze!
(Eszter, Márdokeus)

Só ered a sírba
(Sisera, Debóra)

Ág se rád!
(Gád, Áser)

Úr, utazás Sikembe!
(Zákeus, Bartimeus)

Ó, jaj, ár! Fizu messze!
(Jézus, József, Mária)

Vinne jó inas
(Jónás, Ninive)

Más eb dalban divatos-é? (Dávid, Betsabé, Salamon)

A serpán térd
(András, Péter)

Bálnás sír, a sarkas bámul (Saul, Barnabás, Márk, Silás)

A beküldõ Papp Dánielt (Tuzsér) szintén könyvjutalomat kap, melyet postán küldünk el.

 

A gyermekeknek szóló rejtvények megfejtései:

1. nap

2. felhõ

3. Izsák

Nyertesünk pedig Barabás Dániel Szigetcséprõl, aki mindhárom rejtvényt helyesen oldotta meg.

Nyereménye egyéves Baptista Magazin-elõfizetés és könyvjutalom, melyeket postán küldünk el.

 

Könyvmérleg: Haszonélvezõk és kárvallottak

Könyv az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységérõl

A Kálvin térrõl végigsietek a „református negyed” fõútján, a Ráday utcán. Bealkonyult. Március 1-jén, fél hat körül már sötét van. Belépek a Ráday Könyvesházba, a boltban alig lézengnek néhányan. Érdeklõdöm, hol lesz a könyvbemutató? Menjek hátra, le a lépcsõn – szól a válasz. Hátul egy újabb eligazítás után lejutok a pincébe, amely gyakorlatilag egy puritán módon kialakított klubhelyiség. A boltívek alatt vagy húsz ember ül a vasvázas székeken. Különös érzésem támad. Mintha egy titkos, föld alatti szervezet konspirációjában vennék részt. A rendszerváltás után tizenöt évvel semmi nem indokolja ezt. Hacsak nem a most középpontban álló könyv, amely „Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége” címet viseli. Arról a szervezetrõl szól a dokumentumkötet, amely a szocializmus évtizedei alatt a kommunista párt meghosszabbított karjaként markában tartotta az egyházakat, ügynökeivé téve püspököket, papokat és lelkészeket. Ma, amikor egymás után jelennek meg az ügynöklisták – élen a beszervezett egyházi személyek listájával – alig lehetne ennél aktuálisabb könyvet megjelentetni. Szerzõjét, Köpeczi Bócz Edit kutatót – aki tíz éve a „Lelkészek életútjai” címmel készített dokumentumfilmet – Fekete Ágnes, a Kossuth Rádió református mûsorának szerkesztõje mutatta be. Elõbb felolvasta jegyzetét, amelyben az egyházakat a múlttal való õszinte szembenézésre és bátor bûnvallásra szólította fel, mert szerinte ez a megtisztulás, a kölcsönös megbocsátás egyedül biblikus útja. Az ehhez vezetõ út elsõ lépése, leírni azt, ami történt. Ezt tette nagyon bátran Köpeczi Bócz Edit, aki a különbözõ politikai szûrõkön történõ átvilágítás helyett a kutatás szabatos és próbákkal teli útját választotta. Mint elmondta, munkája során sok olyan lelkésszel találkozott, akik kiállásukkal példát adtak az elmúlt rendszerben. Tapasztalta, hogy ma is könynyek gyûlnek azok szemében, akiket meghurcoltak, ma sem mernek beszélni, és ma is ugyanazzal a megbocsátással gondolnak ellenségeikre. Sajnos, nem ezektõl hangos a sajtó. Pedig inkább azokat az embereket kellene megszólaltatni, akiknek az élete világít.
Az Akadémiai Kiadó által megjelentetett kötet bemutatja az ÁEH létrehozásának elõzményeit, az állam és az egyházak között megkötött egyezmények szövegét, megtalálhatók benne az akkor érvényben lévõ jogi szabályozások, majd folyamatos durva megsértésük az állam részérõl. Jegyzõkönyvek, dokumentumok árulkodnak az egyházi személyek megfigyeléseirõl, ártatlan emberek meghurcolásáról. Utólag megtudhatjuk, milyen korban éltünk, hogyan zsonglõrködtek az egyházvezetõk, milyen szerepet játszott a papi békemozgalom. Köszönjük a tényeket, a félelem nélküli gondolatokat!                  

 Kolozs Nagy János

 

Recept:

Májas, diós töltött csirke (4–6 személyre)

Hozzávalók: 2 db kisebb csirke, 250 g csirkemáj, 2 db közepes hagyma, 1 gerezd fokhagyma, 100 g vaj v. margarin, 100 g dióbél, 1 cs. petrezselyem, 2 zsemle, 3 dl tej, 2 tojás, 3 ek. konyak, só, bors, pirospaprika, zsemlemorzsa.
Elkészítés: A megmosott csirkét kívül-belül bedörzsöljük sóval, borssal, pirospaprikával. A kockára vágott hagymát megfonnyasztjuk a vaj felén, hozzáadjuk a felkockázott májat és a zúzott fokhagymát, pár percig pirítjuk, hagyjuk kihûlni. A tejbe áztatott zsemlékkel, finomra vágott petrezselyemmel, 50 g darált és 50 g durvára vágott dióval, tojásokkal, konyakkal, sóval, borssal összedolgozzuk. Ha szükséges, 1-2 ek. zsemlemorzsát adunk hozzá. Ezzel megtöltjük a csirkéket. A nyílásokat bevarrjuk, a szárnyvégeket aláhajtjuk, összekötjük a lábakat, és sütõedénybe tesszük. Megkenjük a maradék vajjal, fóliával lefedjük. Elõmelegített sütõben 25–30 percig pároljuk, majd a fóliát levéve, saját levével locsolgatva pirosra sütjük. Pirított burgonyát, párolt zöldséget, vegyes salátát adhatunk hozzá.        Monika néni