Lelki írások színesen - I. évf. 2.szám

Hótisztán

A derengően fehér ég puha, légi paplanjaiból hullik-hullik szakadatlan a pihekönnyű, hófehér bocsánat. A durva, fagyott, szégyenteli, sebhelyes földet fehérre csókolgatják az égbolt küldöttei, a kristályos, súlytalan hópihék. Addig takargatják a fekete éleket, a bántásokat, míg lankás görbületekké, puha hajlatokká válnak.
Így hullik a megbocsátás is a szívünkre. Hófehér ártatlansággal. A megbocsátást is jobb lenne csak adni, mint kapni, mert ez feltételezné, hogy mi nem vétettünk senki ellen. Sajnos nem így van. Sajnos vétettünk. De Istenünk kész megbocsátani, fehér leplet borítani szennyes útjainkra. Sáros, véres, fagyott lábainkat meleg vízzel megmosni, puha kendővel megtörölgetni, illatos olajjal megkenegetni, és a jó útra irányítani most sem megalázó neki. Mindez bennünket késztessen alázatra! És tanítsa szívünket, hogy hasonlóképpen cselekedjünk az ellenünk vétkezőkkel!
Ha Isten megadja, hogy ezen a télen átéljük a havazás gyermekszemet csillogtató csodáját, ne feledjünk megbocsátani mindazoknak, akik miatt sebeket hordozunk!
Nézzünk gyakran az égre, hátha egy-egy angyal ragyogó fehér szárnyából szívünkre hullanak a hótiszta csillagocskák... Közben mintha valami ezüstös kacagást sodorna felénk a szél...

Szommer Hajnalka

A világ megváltója

Krisztus, megváltás, világ: micsoda ellentmondás feszül e szavak mögött! „A világ nem ismerte meg őt” (Jn 1,10) – a világ megváltóját! Karácsony evangéliumáról gondolkozva keresem, hogyan lehetne e feszültséget feloldani. Úgy tűnik, Krisztus inkább csak a hívők megváltója. Lehet, hogy igazítani kellene hitvallásomon?

Logikus megoldásokat kereső emberi értelmem egy pillanatra kapaszkodót lát azok tanításában, akik az isteni eleve elrendelés felől próbálják e kérdést megoldani. Eszerint Krisztus csak azokért halt meg, akiket Isten előre kiválasztott az üdvösségre. Ekkor nem éri „csorba” Isten fenségét, nem lesz hiábavaló Krisztus egyetlen csepp vére sem, mert akikért odaadta magát, azok biztosan az övéi is lesznek. De az ige – „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4) – elbizonytalanít e gondolatmenet igazsága felől.
Más irányba indulok. Megváltója a világnak – de hol is van ez a világ? Mindenütt és mindenkiben. Ez túl nagy számomra, nem tudom befogni. Itt ismét elakadok.
Akkor hol van a világ? Bennem. Igen, legelőször ezt kell látnom. Isten teremtett engem, de a tőle kapott élet sodrában újra meg újra szem elől tévesztem, ellene fordulok, megtagadom őt. A világ, minden ellentmondásosságával együtt, én vagyok. Krisztus a világ megváltója, ezt most így vallom: az én megváltóm. Itt kell ma kezdenem mindent. Csak ezután léphetek tovább.
Hol van a világ még? Körülöttem. És nem is kicsi. Itt élnek egészen közel hozzám. Többeket jól ismerek, másokkal csak köszönni szoktunk egymásnak. Vannak, akikről mindenki látja, hogy életük kisiklott, és vannak, akik úgy általában „rendben” vannak. Mióta magamat világnak láttam meg, őket is másként látom. És Krisztust is. A világ megváltója, a szomszédaim, barátaim, munkatársaim megváltója. Az egész világ elérhetetlen számomra, de ez a világ nem.
„Üdvözítő született ma nektek” (Lk 2,11) – az angyali üzenet ma ismét nekem szól, és ezzel újra elindulhatok az én világomba. E kettővel megelégszem. Krisztus a világ megváltója.
Szirtes András

Nekem azért a világért kell élnem, amelyért Krisztus meghalt.
Dr. Somogyi Barnabás

Egy thaiföldi külmissziós lelkész közvetítésével jutott a keresztyén világ tudomására egy értékes kézirat, Krisztus előtt az 5-ik századból. Csiang Mai „Imádat” templomában őriznek egy kéziratot Buddha egyik különös jövendöléséről.
Egy koros indiai brahmán megkérdezte Buddhát, hogy miként szabadulhatna meg bűneitől, amelyeknek tudata igen bántja a lelkiismeretét. A „Megvilágosodott” azt felelte neki, hogy semmiképpen sem. Akármennyi törvényt tart meg, bármilyen szent folyóba merül, bűneit lemosni nem bírja. Akkor is benne maradnak a „karmájában” szörnyű bűnei, ha tízszer születik újra. Ezután a brahmán egy mentő istenség felől, a „Mettajáról” érdeklődött. Erre a következőket mondta Buddha:
„Jön majd egy Mettaja, akinek két kezén, két lábán és oldalán sebek lesznek. A homlokát tövisek szúrkálták össze. Ő lesz az aranyhajós, akivel eljutsz az égbe, és a ’tri-Pra’ (a három-egy Isten) elé kerülsz. Az égben jön egy szellem, aki beköltözik a szívedbe. Ez által győzöd majd le a négy és nyolc égi irányokban lévő összes ellenségedet. Akkor hagyd abba majd a régi utat (azaz a buddhizmust) követni”, akkor ugyanis megbocsáttatnak a bűneid.
A kéziratot a Pracha Theiwatcharamas közölte „Isten és Jézus Krisztus buddhista kontextusban” címmel. (Wycliff ”Welt der Schrift”, 2002/2. Südostasien. Arbeit in Thailand und Kambodscha. Der Rat des Buddha.)
Ford.: Szebeni Olivér

Karácsonyi történet

Metsző hideg volt. Az utcák és a fák, karácsonyi díszbe öltöztek. Ha egy madárka rebbent fel a bokrok ágai közt, nyomában ezüstös csillagpor szállt.
A csavargó még egyszer megnézte a házszámozást, ami a pénztárcában talált címen állt. Mit keres ő itt tulajdonképpen? – gondolta. Bűzlik és ápolatlan. Nem is fogják szívesen fogadni. Na mindegy! Átadja a pénztárcát, amit az utcán talált, aztán igyekszik vissza a hajléktalanszállóra, a zsákutcába került emberek közé. A szeretet, a család, a melegség utáni vágyat meg majd csak elnyomja valahogy. El is ihatná a pénzt, morfondírozott, és az iratokat bedobhatná egy postaládába. Nem és nem! Ma szenteste van, és ilyenkor illik jót cselekedni. Úgyis a többi nap értelmetlenül és értelem nélkül telik el.
Csengetésére egy középkorú, mosolygós asszony nyitott ajtót.
– Segíthetek? – kérdezte.
És a csavargó akadozó szavakkal elmondta, hogy talált egy pénztárcát, ha övék, akkor ő most visszaadná. Idegesen toporgott. Az asszony viseltes ruháját, barázdált arcát nézte. Megérezte, hogy ki áll az ajtó előtt.
– Nem akarna bejönni? Épp vacsorázunk. Szívesen látjuk. És nagyon szépen köszönjük – mondta, mikor felismerte a férje tárcáját.
Bent a szobában jó meleg volt. A szoba sarkában egy karácsonyfa állt égő gyertyákkal. A terített asztal körül három kisgyermek és az édesapjuk ült. Barátságosan helylyel kínálták. Mintha évek óta ismerték volna, úgy fogadták.
– Mielőtt elkezdenénk a vacsorát, Eszterke, meséld el nekünk a betlehemi történetet! – szólalt meg az édesapa. És a megszólított kislány csengő hangon mesélni kezdett:
– Éjszaka volt a betlehemi mezőkön, és a pásztorok, akik elfáradtak az egész napi nyáj őrzésében, éppen aludni készültek a tűz mellett, mikor észrevették, hogy valami nagy világosság röpül feléjük. Az a fényesség igen gyorsan közeledett, és a szegény pásztorok nagyon megijedtek, mert még ilyet nem láttak, és térdre borultak, így imádkoztak az Istenhez. Aztán hirtelen ott termett előttük egy angyalka, aki ragyogott a fényben, alig bírta a szem a látását, tudjátok, mivel az Úr dicsőségében tündökölt. És ekkor a fényességes angyalka ezeket mondta a megrettent pásztoroknak: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, Dávid városában, Betlehemben. Ő a Messiás. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” És ekkor mennyei seregek jelentek meg, és mindnyájan énekelni kezdtek, nem földi hangon.
– Ezt énekelték – kotyogott közbe egy hat év körüli kisfiú –: „Dicsőség a magasságban az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
– Igen, Péterke. Aztán a pásztorok oldalba bökdösve egymást így szóltak: Nosza, gyerünk, emberek, fussunk el mind, egészen Betlehemig! Majd gyorsan becsomagoltak tarisznyájukba juhsajtot, egy kis húst és jó habos kecsketejet, jó lesz az a kismamának, gondolták. És meg is találták Jézuskát, Máriát és Józsefet, egy karavánok számára fenntartott istállóban. Egy fénylő csillag táncolt a város felett, bearanyozta az állatok szállását. A pásztorok pedig leborultak a kis Jézus előtt, és imádták őt.
– Aztán pedig jött három napkeleti bölcs, akiknek igen nagy volt az örömük a Gyermek láttán, és kincsesládáikban ajándékot adtak át a családnak, majd egy másik úton tértek vissza hazájukba – fejezte be a karácsonyi történetet a harmadik gyermek, akit Katalinnak hívtak.
Az édesapjuk szeretettel nézett gyermekeire, s így szólt:
– Nekünk vajon nagy öröm-e a karácsony? Azoknak, akiknek a szívébe megszületik a Megváltó, akik Isten szeretetét befogadják, Jézus Krisztust, azoknál a fájdalmak és a félelmek helyett bizalom árad majd szét az ő szívükben. És a bizalom melegséget, világosságot és boldogságot szül ott, ahol azelőtt csak a szenvedés kínja sebzett.
Majd így folytatta, miközben a vendégükre nézett:
– Nekünk is, mint a bölcseknek, a Jézussal való találkozás után más úton kell vissza mennünk, hogy bizonyítsuk, hogy valóban ő a Megváltó, a sorsfordító. A más úton vissza: egy új élet Jézus Krisztusban.
A vacsora után mindenki kibontotta ajándékait. Még János is – akit befogadtak a családba – kapott mindenfélét, ruhát, cipőt és sok finom ennivalót. Majd így biztatták az ajtóban: ha erre jár, nyugodtan csöngessen be.
És a csavargó hazafelé menet a szállóra ezeket gondolta: mégiscsak van értelme az ő zaklatott, nyomorult életének. Az nem igaz, hogy neki nincs jövő. És hogy az Isten kétezer éve Megváltót adott a világnak, és ebben személy szerint ő magának is.
Leleszi Balázs Károly

A tanya védve volt

A kemény, havas télben Kovács tizedes meg Balogh honvéd hallják a nagymérgű főhadnagy pattogó parancsát: – Ott a távolban látja azt a fekete pontot, tizedes? – Igenis! – Egy tanya van ott a térkép szerint. Kimennek oda most járőrbe, és ha sötét lesz már, akkor felgyújtják a tanyát! Aztán gyorsan vissza! Nagyon fontos ez, mert legkésőbb éjfélre fénynek kell lennie ott, hogy az ütegek arrafelé belőjék a senkiföldjét. Értik? – Igenis! – Indulás! A két katona komoran vánszorgott a közeledő alkonyatban. – Tizedes úr! – No? – Pontosan ma egy esztendeje is gyújtogatással foglalkoztam. – Ne bomolj, te! Hogyhogy? – Hát úgy, hogy egy éve pontosan ilyenkor a kisfiacskámnak gyújtogattam a gyertyákat a karácsonyfán, tizedes úr. Most meg majd házat fogok gyújtani karácsony tisztességére. – Hallgass! Teljesen még nem sötétedett be, mire elérték a tanyát. Akkor a tizedes térde megroggyant. A honvéd átfogta az összeroskadni akaró tizedest. – Mi baja, tizedes úr? – Te! Akár elhiszed, akár nem hiszed, ez a tanya éppen olyan, mint az enyém a vásárhelyi határban. – Káprázat az csak, tizedes úr. No, gyerünk! Odakúsztak a sötétben a házikó ablakához. Belestek. Odabent láttak egy parányi karácsonyfát, egy ember, a felesége meg két apróság bámult a gyertyák lángocskájába. S rákezdtek valami karácsonyi énekre idegen nyelvükön. Kovács tizedes olyant szorított akkor Balogh honvéd karján, hogy az felszisszent, s azt suttogta rekedten: – Vissza te, gyorsan vissza, amilyen gyorsan csak lehet! Futni kezdtek, hogy minél hamarabb messzebb legyenek a tanyától. – Mi lesz ebből, tizedes úr! Kovács tizedes hangja nyugodt, vidám volt a sötétben: – Majd lesz valami, csak gyere utánam! Amikor megérkeztek a fedezékhez, a főhadnagy úr recsegő hangja rájuk rivallt: – Miért nem ég a tanya? Mi? Akkor Kovács tizedes nagyon nyugodt arcával lemutatott a tanya felé, és azt mondta: – Aztat nem lehetett felgyújtani, főhadnagy úr, mert... – Miért nem lehetett? Tán védve volt? – Igenis, főhadnagy úr! A tanya védve volt. – Hát látják, erre nem is gondoltam. Hogy ott védelem is lehet. Pedig hát a senkiföldje az most... – No, menjenek, szereljenek le! A legénységi fedezékhez érve a sötét, idegen éjszakában, a karácsonyi éjszakában Balogh honvéd megszorította a tizedes kezét, és azt mondta neki meleg hangon: – Tizedes úr! Maga igaz ember! Az a tanya csakugyan védve volt! (Egy régi egyházi lapban találta és rövidítve beküldte Balog Miklós)

Örök karácsony

Távoli hír pírja kélt arcomon,
idézve ősi pásztorok szép dalát,
táncra keltve bennem a monoton
és hajnalba nyúló téli éjszakát.
Kedves hang hallott ki a dalok mögül,
visszhangzó szelídség át a tájakon,
és szikrák ültek a hangok körül,
ahogy egy kéz vetült át a vállamon.

Álomnak véltem, nyugalmas kínnak,
hiszen fejemben csak izgalmak vívnak
minden ünnep „vendégvárása” helyett,
szorítva az ünnepeltnek is helyet.
Hátranézni ezért nem is mertem
– csak mozdulatlan az égre meredtem,
hátha ott van, és arcomba szidna,
habár úgy éreztem, mintha sírna.

Testemen átjár, remegés szökell,
amikor újból finoman feldereng,
mert „káoszba” vált át a „feledt rend”,
s érzem a vállamon, hogy itt van közel.
S az idegen kéz túlnyúl a vállon,
az arcomba néz, s szívemen találom,
s így lesz életem legszebb halálom,
mert itt él bennem az örök karácsony.

Bognár Barnabás

1. Önállóság
w Az képes a házasságra, aki értelmi, érzelmi és anyagi szempontból önállóvá és éretté vált egy új család megteremtésére.

2. Ragaszkodás
w Kialakult benne a ragaszkodás, amely nem tűri el, hogy a kapcsolat ne örökre szóljon.

3. A hozzáillés kritériumainak megfelel
w Hasonló az érdeklődési területük, és nem különbözik a világnézetük!
w Lelkileg hasonló a beállítottságuk.
w Erotikus vonzalmat éreznek egymás iránt.
w Morálisan hasonló szinten vannak. (Hasonló dolgokat mondanak igazságosnak és becstelennek.)

4. Kölcsönösen tisztában vannak a másik gyengéivel, hibáival, ezek nem érintik az öszszeillés kritériumait (!), ezekkel együtt vállalják és szeretik egymást, és kölcsönösen segítik a gyengeségekben megerősíteni a másikat, és hibáiból megtisztulni. Jól mérték fel a helyzetet, ami azt jelenti, hogy a segítséghez megvan az erejük, az elhatározásuk és a tehetségük (képességük) is!

Néhány tiltó tanács:
Tilos részvétből, menekülésből vagy bizonytalanságból házasodni! Tilos megházasodni azért, mert
w megszánjuk az illetőt, aki szerelmével ostromol minket;
w megsajnáljuk, mert testileg vagy lelkileg vagy szellemileg sérült, és úgy gondoljuk, így tesszük boldoggá a fogyatékos embert!

S végül egy nagyon egyszerű bölcsesség: Jobb egyedül maradni, mint rossz házasságban élni!
(http://gondolkodom.hu)

„...jegyese volt...”, „...kitűnt, hogy áldott állapotban van...”, „a Szentlélektől...”, „igaz ember volt, ...titokban bocsátja el...” Ezek a mondattöredékek a karácsonyi történet jól ismert, szerves részei. Ezek az információk talán korszakokon keresztül nem voltak annyira aktuálisak, mint éppen napjainkban. Jegyesség, házasság. Olyan fogalmak ezek, amelyek létjogosultságát korunk megkérdőjelezi.
Lassan-lassan jegyességről is alig beszélhetünk, hát még a jegyesség tisztaságáról. A jegyesség igen gyakran csak annyit tesz korunkban, hogy „ettől a kapcsolattól sokat várok, talán, ha jól viselkedik a társam, hozzá fogom kötni az életem, talán... ha meg nem unom...” A Biblia erkölcsi normái alapján azonban a tiszta jegyesség elidegeníthetetlen része a szüzesség is. A jegyesség és a házasság, amióta világ a világ, biztonságot és szép keretet jelentett. Sok sebtől, csalódástól és bizonytalanságtól védett meg már embereket a tiszta jegyesség. Ha a jegyesség ideje alatt – ahol az emberek egymás jellemét és személyiségét ismerhetik meg, a testüket viszont nem – kiderülne, hogy a két ember kapcsolata nem lesz időtálló, minden következmény és jelentősebb sérülés nélkül ki lehet hátrálni a kapcsolatból. A tiszta jegyesség hatására megmarad az esélye mindkét félnek arra, hogy ha majd megtalálják az igazi társukat, akkor teljes tisztasággal lépjenek a házasságba, és ne „használtcikk” gyanánt.
Vannak dolgok, amiket nem vásárolunk a használtcikkboltban. Ilyen a fogkefe, a borotva, az ebéd, de talán a legtöbb egészséges ember autóból is, ruhából is jobban szeretné azt, amit még nem használtak. Miért éppen a házastársunkkal kapcsolatban lennénk érzéketlenek az érintetlenség kérdésére? A szexualitás helye a házasság. Nem lehet a bűn minősítő ténye nélkül sem házasság előtt, sem házasság mellett, sem házasság nélkül megélni a legintimebb emberi kapcsolatot.
Csak még egy gondolat: mindenki arról álmodozik, hogy Isten csodálatos és hatalmas tervének a részévé váljon. Mária és József a tiszta jegyességükkel rendkívüli módon váltak az Úr tervének részévé. Szeressük mi is mindazt, ami tiszta, ami helyes!

Katona Béla

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet!” (Lk 2,1)

Augustus császár kezéhez már 23 éves korában vér tapadt. Egy umbriai lázadás leverése után vérfürdőt rendezett. A másodi triumvirátus tagjaként leszámolt ellenfeleivel, és magához ragadta a hatalmat (uralkodásának évei: Kr. e. 31.–Kr. u. 14.). Julius Caesar 14 évvel korábban összeesküvés áldozata lett. A férfiúvá érett Octavianust, akit Caesar nagybátyja örökbe fogadott, és így az „isteni Caesar fiának” nevezhette magát, a rómaiak „messiás”-ként ünnepeltek. A légióktól megkapta az „imperátor” címet, a szenátus pedig Augustusnak, vagyis „fenségesnek” nevezte. Ez a szó még azt is jelenti, hogy „megvilágosult, tehát tiszteletre méltó”. Új uralkodóként nem akart „császár” lenni, mint a meggyilkolt Julius Caesar, hanem csak „a szenátus első embere”, a római birodalom első polgára. Szerette hangsúlyozni polgári egyszerűségét. Mint bankárok generációjának leszármazottja, kitűnően tudott számolni. Tudta, hogy mire képes a meghódított területek gazdasága, ha valaki kézbe veszi azt. Ezért rendelte el az adóösszeírást. Mint Róma városának legfőbb papja (pontifex maximus), ő mutatott be áldozatot Rómáért. Ő maga tiltotta ugyan, hogy vallásos tisztelettel vegyék körül, de ezzel csak népszerűségét növelte. A nép mégis „üdvözítőt” látott benne. Sokkal nagyobb szimpátia vette körül, mint azokat a hellenista egyeduralkodókat, akik megkövetelték maguknak a vallásos tiszteletet.
Horatius dicsőítette azt az új kort, amely Augustus uralkodásával elérkezett. Horatius költeménye egy himnusszal zárul: „a béke, hit, becsület és erény kora jött vissza hozzánk” – tudniillik Augustus uralmával. Suetonius azt írja róla: „Életkörülményeit tekintve igen mértéktartó volt. Legjobban a fekete kenyeret szerette, a kézzel sajtolt túrót, meg az apró halat. Fiait csak ilyen szavakkal ajánlotta megválasztásra: „ha megérdemlik”. Leányunokáit fonásra taníttatta.
Augustus uralkodásának harmincadik esztendeje körül született a júdeai Betlehemben a Názáreti Jézus. A héber Jehósua név azt jelenti: „Jahve megszabadít”. Mózes utódát, Józsuét is ezzel a névvel illették. Valójában ez a név már ekkor nem a politikai messiás szabadítót jelentette, hanem azt, hogy az Úr megszabadítja az embert a bűnöktől és azok következményétől. Több ilyen nevű embert ismerünk az Újszövetségből is.
Máriának noha nem volt kapcsolata férfiúval, mégis gyermeket várt. Eljött a Szentlélektől fogantatott gyermek születésének ideje. Jézus születésekor Betlehemben nem voltak ott az istállóban, csupán egyszerű emberek. József, aki felfogta, hogy ami történik, Isten tanácsvégzéséből történik. Valószínűleg éppen azért voltak Betlehemben, mert tudták, hogy az érkezőnek Betlehemben kell megszületnie. Jézus születésének leírásában semmit sem találunk abból, amit későbbi korokban a karácsony megünneplése jelentett a keresztyéneknek, a posztkeresztyén világot nem is említve. Az érzelmesség túlkapásai. Nem beszélve a vásárlási és ajándékozási láz kifejezetten „karácsonyi” lázáról.
Az adóösszeírás kegyetlen tortúra volt. Josephus leírja, hogy ez a hosszadalmas és körülményes eljárás olyan módon történt, hogy a ház és föld tulajdonosának jelentkeznie kellett a római cenzust végző hatóságoknál, jegyzőkönyvbe foglalták adóbevallását. A feleség és a szolgák vallomásával ellenőrizték az adatok valódiságát. Sokszor erőszakot is alkalmaztak. Jézus születése minden, csak nem királyi! A megváltást mégsem a római Augustus, hanem az Ószövetségben megígért messiás, a Názáreti Jézus hozta e világnak.

Hegyi András

A fegyverek halála

Némelyek szerint az emberiség történelme az egymást követő háborúk története. Ez nyilván túlzás, hisz rövidebb-hosszabb békés időszakok megszakították a fegyverropogást. Az igazsághoz tartozik, hogy globálisan szemlélve még a legvirágzóbb időszakokban is adódtak helyi konfliktusok és szomszédos népek közötti harcok a világ számos pontján. Ez a helyzet napjainkban is. Pedig a XX. század két nagy vérzivatara után, a világ egypólusúvá válását követően már azt hittük, sikerül leszerelni a fegyvereket, és örök béke köszönt a földre. A III. évezred első éveiben azonban egészen új, sokkoló formában jelentkezett a pusztítás szelleme – a terrorizmus képében. Amikor úgy véltük, levágtuk a sárkány fejét, egyszer csak ezerfejű hidraként bukkant fel. Az Egyesült Államok vezette koalíció jelenleg is dollármilliárdokat költ az egyik fej levágására... De mi lesz a többivel?
Hiszen kétezer évvel ezelőtt történt valami, egy olyan esemény, amelynek alapjában kellett volna megváltoztatni a világot. Ézsaiás próféta előre tekintve így jövendölte meg karácsony titkát: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk... így fogják nevezni... Békesség Fejedelme!” (9,5) Ez a Betlehemben korántsem fejedelmi körülmények között megszületett gyermek Jézus Krisztus, az Isten Fia. Ő egész életében és golgotai kereszthalálával azon fáradozott, hogy a bűnös embert megbékéltesse az Atyával. Az őáltala kínált békesség minőségileg jobb és maradandóbb, mint a világ által nyújtott, mert nem a fegyverek egyensúlyán, hanem Jézus keresztfán kiontott vérén alapszik. Ő bűnhődött vétkeink miatt, hogy nekünk békességünk legyen őbenne. Ez a hit által, kegyelemből elnyert békesség nyomorúságok és üldözések között is megmarad, mert a hívő emberben lakozó Szentlélek mindig békességre törekszik. A köztünk megvalósuló Isten országának is a békesség az egyik legfontosabb jellemzője, amit a Lélek gyümölcseként igyekszünk megteremni. Akikben Krisztus békessége uralkodik, azok mindenki iránt törekednek a békességre és a szent életre. Sőt csontjaikba rekesztett tűzzel hirdetik a békesség evangéliumát, és végzik a békéltetés szolgálatát. Jól tudják, hogy a béketeremtés Isten fiainak boldog kiváltsága. Minél több embertársunk köt békét Istennel, annál inkább visszaszorul a háborúság szelleme, és nyer teret a megértés. A Biblia kijelentése szerint a tökéletes világbéke majd csak az Úr Jézus második eljövetelét követően valósul meg, amikor az antikrisztusi erők legyőzése és a sátán megkötözése után mint Békesség Fejedelme uralkodik a nemzeteken. Ettől kezdve ezer éven át nép népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Megvalósul a fantaszták és idealista politikusok nagy álma: a fegyverek halála!
Kolozs Nagy János

E harcok dúlta földre szállt
A béke nagy Királya;
Elhagyta égi trónusát
Bús életünket szánva...
A menny békéjét hozta le,
És szeretettel volt tele
Minden szívdobbanása.

A háborúnak fellegét
Elűzi békessége;
A földdel frigyre lép az ég,
És meghajol nevére.
A népek s minden nemzetek,
Ha benne egyetértenek,
Úgy lesz e földön béke.

A zord szívekben szózata
Új életet varázsol;
Megolvad kopja, kard vasa,
Hol békessége lángol.
Nem pusztít harag szelleme,
De megújul mindenfele
A föld az ő szavától.

Ó, Krisztusunk, hadd járja át
Békéd e széles földet,
S hadd munkáljuk egymás javát,
Amint tanultuk tőled!
Hogy tündököljön végtelen’
Szent országlásod mindenen,
Ó, adj hát békességet!

...leteszi Isten kezébe a gyermekét...

Kovács Ferencné 16 éve az Aszódi Bölcsőde vezetője, 3 gyermek édesanyja
Az a családi háttér, amiből a gyerekek érkeznek, befolyásolja-e beilleszkedésüket a közösségbe?
Azt gondolom, hogy nem befolyásolja, hanem alapvetően meghatározza. Hisz a család az első színtér a gyermek életében, amiből kilép a világba, és azt szokták mondani, aki a meleg szobából lép ki, az a hidegben sem fázik. Az a gyerek, aki feltankolt a családban értékesség-érzést, önbizalmat, dicsérve és szeretve volt, ha kilép ebből a családból, ezt viszi magával. És nagyon nem mindegy a mai érdekcentrikus világban, hogy milyen értékekkel indulunk el.
Én a kicsi gyermekek beilleszkedését kísérem figyelemmel, de már ezeken a gyerekeken lehet látni, ha szeretve vannak: simogatva, ölelve, tanítva, nevelve vannak. Az ilyen gyerekek hamarabb beilleszkednek az új közösségbe.
A meleg, puha fészekből kijött gyerekek egy nagyon erős sírással, elhárítással, búslakodással fejezik ki a nemtetszésüket, de ha felszáradnak a könnyeik, van bizalmuk elfogadni a feléjük jövő újat. Nincs bennük olyan hosszan tartó görcs és bizalmatlanság, mint az olyan gyerekben, akinek nem volt egy biztos fészke.
Milyen jelei vannak a problémás és milyen a kiegyensúlyozott – esetleg hitbéli nevelést sem nélkülöző családi életnek a közösségbe szoktatás során?
A gyereknek fantasztikusan jó radarja van arra, hogy érezze, az a két ember, akiktől függ az ő élete, biztonsága, azok jól megvannak-e egymással. Pl. az anya szorongása, bizonytalansága nem csak a gyermekre, hanem a gondozónőre is kihat. Viszont az az anya, aki hitben neveli a gyermekét, imádkozva hagyja ott egy-egy közösségben, leteszi Isten kezébe a gyermekét.
Azok a gyerekek, akik nyugodt, kellemes környezetből jöttek, élénkek, bátrak, kicsit „rosszak”, vitálisak, elevenek, csillog a szemük. A korlátozásokra, szabályokra is nyitottak, együttműködőbbek.
Azok a gyerekek, akik egy bizonytalan helyről szakadtak ki, bebújnak a szék alá, hosszú ideig elutasítják a gondozónő közeledését.
Mivel egy gyermek a családban kapja a legmélyebb és legmaradandóbb hatásokat, akármilyen közösségbe kerül is ki, a családból hozott értékek, a családból hozott muníció az, amiből él.
(mszi)

Fehér gyertyafénnyel égő...
Rég volt, gyermekkort idéző.
Angyali szárnyon érkezett
szent karácsony köszöntelek!

Te mindig örömet hozó,
soha el nem halványuló,
fellobbanó zsarátnok-láng,
dicsérettel telve a szánk.

Énekbe költözött öröm,
fenyőillatú fényözön.
Varázsod megérint titkon,
hűlt léleknek meleg otthon.

Adj csodákat látó szemet,
gyertyafényen túl az eget...
Új élet teremtő csendjét,
bíborszínű végtelenjét –

Egy csillagnak messzi fényét,
ködbe tűnő utak végét.
Hol a Gyermek megszületett,
mutass most is irányt, jelet.

Koldustanyájú Szeretet!
Szívedben hoztál kincseket.
Jöttél, mint szegény gazdagon
át végtelen sivatagon,

gyermekként szelíd Messiás,
átölelt jászol, ragyogás.
S dalt zengett az égen minden,
közénk jött az Úr, az Isten!

Gyümölccsé érett ígéret,
hitek gyúltak és remények.
S hajnalt szültek hosszú éjek,
Betlehem csillaga fénylett.

A szelídség
nem kompromisszum.
Az alázat
nem megalkuvás.
Az ítélettől való tartózkodás
nem gyávaság.
Az irgalom
nem dekadencia.
A szeretet
nem szentimentalizmus.
A megbocsátás
nem gyengeség.
A Lélek erejéből való.

Az orgonát a hangszerek királynőjeként emlegetik. Egy mesterien megépített orgona hangzásvilága valóban nagyon sokszínű. A nyugodt, szenvedély nélküli hang áhítatra hangol, a lírai hangzás megannyi árnyalata megtalálható benne, sok színben pompázó ereje pedig igazán méltóvá teszi, hogy hangjai Istent dicsőítsék. Az orgona vezeti énekünket, lelkünket előkészíti az ige hallgatására.

A Kr. e.-i III. század közepe táján Ktesibios találta fel az orgona ősét, a kis viziorgonát (a víznyomást használta fel a légnyomás kiegyenlítésére). Aquincumban 1881-ben előkerült egy viziorgona, melyet Kr. u. 228-ban hoztak Magyarországra a rómaiak. Ez a világ legépebben megmaradt viziorgonája, ugyanis egy tűzvész idején az a szoba, amelyben a hangszer állt, a pincébe zuhant, a törmelék betakarta és megőrizte az utókor számára. Az orgonának négy regisztere volt, egy sípsor 13 hangból állt, összesen 52 sípja volt. A találmányt átvette később Bizánc is, de a víznyomást légtömlőkkel pótolta.
Az orgona Nyugat-Európában Kr. u. a VII–VIII. században honosodott meg az énektanítás segédeszközeként. A hangszer méretei időközben jelentősen megnőttek. Michael Praetorius említést tesz egy 950-ben Winchesterben felállított nagy orgonáról, melynek 10 billentyűjére 240 síp szólalt meg, két játékos játszott rajta. A billentyűk hossza 1 könyök, szélessége 3 arasz, vastagsága 2 arasz. Egy lábnyira kellett lenyomni a billentyűket, az elöl kiszélesedő végüket játék közben ököllel ütötték, illetve nyomták le. A levegőt 26 fújtató szolgáltatta, melyeket 70 ember hajtott.
Hosszú fejlődés után a XVII–XVIII. századra a szerkezet leegyszerűsödött, regisztereinek színezete kifinomult. Schnittger, majd Silbermann hangszerkészítő mestereknél éri el az orgonaépítés csúcspontját hangszépség és plasztikus hangzás tekintetében.
Egy kis orgonának 10–20 regisztere van, nagy orgonák 80, 100, 120 vagy ennél több regiszterrel rendelkeznek. Azonban az orgona értékességét nem a regiszterek száma, hanem hangzásának nemessége, szépsége határozza meg.
Magyarország eddigi legnagyobb orgonája a szegedi Fogadalmi templomban épült 136 regiszterrel, a pécsi Angster cég építette, 1931-ben készült el. Az orgona négy részre tagolódik: a kóruson áll a főorgona – fönt, a templom kupolájában a „kupolamű”, a szentélyrész két oldalán, rejtve, az ún. karorgona. Az utóbbinak külön kétmanuálos játszóasztala van. A teljes együttes megszólaltatható a kóruson elhelyezett ötmanuálos játszóasztalról. Kereken 9000 sípja van, a leghosszabb sípja 5 méter felett van, a legkisebb alig másfél centiméter. Eredetileg tervben volt egy kriptaorgona is, mely az altemplomból egy rácson keresztül szólt volna, újabb 2000 síppal, ez azonban nem készülhetett el.
A rövidesen átadásra kerülő Nemzeti Hangversenyterembe tervezett 92 regiszteres, ötmanuálos orgona leghosszabb sípja tíz méter felett lesz, melynek átmérője 55 cm körüli.
A baptista gyülekezetekben épült első orgonák: Mikófalva (Kolozs megye) 1899, Budapest, Nap u. 1903, Békés I. 1905, Szalánk (Bihar megye) 1906, Bihardiószeg 1911, Nagyvárad 1912.
A két világháború között csak Kiskőrösön, Újpesten és Soltvadkerten épültek orgonák.
„Vigadjatok az Úrban, ti igazak! Az igaz emberekhez illik a dicséret. Énekeljetek neki új éneket, szépen zengjenek hangszereitek!” (Zsolt 33,1.3)
Összeállította Papp Szabolcs nagyatyai segítséggel

Jézus megszületésekor három bölcs is útnak indult Betlehembe, hogy megnézze és megajándékozza az újszülöttet. Az út felénél egy fogadó, mögötte pedig egy istálló állt, ami kissé megzavarta a bölcseket. Odamentek az istállóhoz, és amikor rádöbbentek, hogy az egy másik helyszín, nem Jézus születéséé, úgy összekavarodtak a gondolataik, hogy azt sem tudták, melyik a helyes irány. Egy darabig ott töprengtek, de egyszer csak egy hírnök bukkant fel a láthatáron. Megmutatta a helyes irányt, és elmondta, hogy Gáspár 10 éves leánya megbetegedett. Gáspár nagyon szomorú lett. De visszaüzente a hírnökkel, hogy még aznap este hazatér. Egyenes volt az út Betlehembe. Nemsokára megérkeztek. A jászolban ott pihent a kisded. Átadták az ajándékokat, és elmondták, hogy Gáspár lánya beteg, és hogy sietniük kell haza. Elköszöntek és elindultak vissza. Mire hazaértek, Gáspár leánya már jobban volt. Másnap egészségesebb volt, mint a világ legédesebb, legépebb és legszebb almája. Az egész család örvendett, és elhitték, hogy ez egy életre szóló tanulság. Mert Gáspár nem indult vissza, hanem látni akarta a Királyt, és meg szerette volna ajándékozni. És mivel ragaszkodott ehhez, a lány meggyógyult.

Karácsonykor számomra az ünnep varázsát adja a csend. Amikor a hétköznapok zajai abbamaradnak, és átadják helyüket az Újszülött megérkezésének.
Boda Zsuzsa

A szent szeretetnek magány kell, magányban lesz csak erős a lélek. Magányban fejlődik ki az öntudat, magányban születnek a nagy gondolatok.
Prohászka

Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni. Ezért van a játék, a pompa, a pazarlás, a bor, a nők, a tudatlanság, részvétlenség, a megszólás, az irigység, saját magunkról és az Istenről való megfeledkezés.
La Bruyčre

Menekülj egy időre elfoglaltságaidtól, és hagy el zavaros gondolataidat! Vesd el nehéz gondjaidat, és hagyd abba munkás elfoglaltságaidat! Foglalkozz egy kissé Istennel, és pihenj meg kissé benne!
Lépj be lelked cellájába, zárj ki onnan mindent, kivéve Istent és azt, ami segít neked, hogy őt keresd, és miután becsuktad az ajtót, keresd őt!
Canterbury Sz. Anzelm

Sokat hallgass, hogy legyen valami olyan mondanivalód, amit érdemes meghallgatni! De még akkor is inkább hallgass, hogy önmagadat meghallhasd!
Lanza del Vasto

November végén már beköltözik életünkbe a karácsony. Lehetőségeink figyelembevételével készülünk az ünnepre. Mit adhatnánk, ami szükséget betöltve örömet szerez?
A készülődés idején különös részvéttel tekintünk azokra, akik kimaradnak az ajándékozásból. Nélkülöző hajléktalan embertársaink sokszor keserű napjaiban némi örömöt adhat egy szeretettel átadott, bőséges ebéd.
A Budapest XVII. kerületében 1998 óta működő Rákoscsabai Béthel Alapítvány – kiterjesztve az ajándékozást a leghidegebb napokra – december 6. és január 20. között naponta 100 rászorulót szeretne ilyen módon megajándékozni.
A programot támogatja a kerület önkormányzata is. Rákoskeresztúr központjában 40 napon át osztunk ebédet. A meleg egytálétel (pl. székelykáposzta, babgulyás) mellé mindennap péksüteményt és almát adunk.
Az étel az Alapítvány konyháján (népkonyha) készül.
Szeretnénk, ha csatlakozna nemes célunkhoz!

Ebédadományozás a következő egységekben:
w 1 fő ebédje: 380 Ft
w 10 fő ebédje: 3800 Ft

Önkéntes munka:
A szakács mellé az előkészítéshez és a kiosztáshoz naponta 4 segítőre van szükség, akik 10 óra és 15 óra között munkájukkal vesznek részt az ajándékozásban. Egynapi önkéntes munkára is van lehetőség.

Ha egyetért céljainkkal, és szeretne csatlakozni a támogatókhoz, kérjük hívja telefonon az Alapítvány munkatársát, Kovács Győzőnét (06/20/353-1015)!

A program során különösen igaz:
„Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Apostolok cselekedetei 20,35)

Csaplár József ma a Pápai Baptista Gyülekezet lelkipásztora. De nem mindig Istent szolgálta. Volt idő, mikor az ital határozta meg mindennapjait.

Mikor találkoztál először az alkohollal?
Olyan családba születtem, ahol teljesen normális volt, hogy ittak, a nagyapám nem ivott vizet, csak bort, még az ágyba is vitt magával egy üveg bort. Az apámnak hasonló problémája volt. Bár nagyon jó mesterember volt, de végül az alkohol miatt már dolgozni is nehezen tudott. Az lett a vége, hogy hetvenvalahány munkahelye volt a háború meg a halála között, a kishúgom belehalt, a nővéremet jórészben ez ölte meg. Én ebben nőttem fel, hogy ez így teljesen természetes dolog. Amikor elvégeztem az iskolát Magyaróváron, az állami gazdaságban az természetes volt, hogy mindenki ivott, aztán kimentem mint menekült más országba, beszélni nem tudtam, de a kocsmába elboldogul az ember, nem kell beszélgetni, és hozzászokik az ember. Volt olyan időszaka az éltemnek, hogy 5 korsó sör után még egy üveg wisky-t is megittam, és úgy vezettem és minden mást csináltam.
Alkoholistának tartottad magad?
Mindig azt mondtam, hogy énnekem nincs ilyen problémám, akármikor meg tudok állni, csak hát ez nem így működik. Többször megpróbáltam, nem megyek, mert ha már egyszer bementem a kocsmába, akkor már ott is maradtam. Egy időben, amikor otthon dolgoztam, délben is lementem, meg este is lementem inni. 13 korsó sört el tudtam fogyasztani naponta.
Megtérésed után nem féltél az alkoholtól?
Dehogynem. Egyszerűen féltem még a kocsmák közelségétől is. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma. Amit én nem tudtam magamtól megtenni, azt valaki megtette helyettem. Hiszek abban, hogy csak a megtérés tud megszabadítani valakit teljesen, minden más módszer csak időleges. De ha megtér valaki, és ha legalább anynyira szenvedélyesen szolgálja az Urat, mint ahogy előtte az italt, akkor semmi problémája nem lesz. Egy pohár sört vagy egy pohár bort megihatok társaságban, és nem kívánom a másodikat. És ez az igazi szabadulás. És ezt csak az Úrnak köszönhetem. Teljesen az Úr szabadított meg. Nem is hiányzott azóta sem az alkohol.
Hány éves voltál ekkor?
Ez 25 évvel ezelőtt történt, 45 éves voltam. Akkor már gyermekeim is voltak. Fölneveltem öt fiút és egy lányt. Ezek a gyermekek úgy éltek velem együtt 45 éves koromig, mint én éltem a néha részeg, néha józan édesapámmal. Rettegve és undorodva.
Mit jelentett a gyermekeknek a megtérésed?
Örültek, hogy békesség lett a házban. Dicsőség az Úrnak!

„Üdvözítő született ma nektek...” (Lk 2,11a) – szólt a legelső karácsonyi üzenet, s azóta is visszhangzik
a keresztyénség alap-vető ünnepén évről-évre,
félreérthetetlenül összekapcsolva a Messiás Jézus földre jövetelét az üdvösség elérkeztével.

Mindannyiunk legértékesebb karácsonyi ajándékai a következő igeversek: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28)
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Ezeket a jézusi szavakat ízlelgetve úgy tűnik, elvehetetlen, múlhatatlan és visszavonhatatlan ajándékot kaptunk az üdvösségben – nincs miért aggódnunk, bármi történjék is hátralevő életünk során, biztosan a miénk marad.
Ugyanakkor, kérdőn állunk, ha efféle igékkel találkozunk:
„Vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.” (1Thessz 5,8)
„Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” (1Tim 1,19)
Mindezek fényében, lehet egyáltalán rendíthetetlen üdvbizonyosságunk? Nem biztos az üdvösségünk, hanem csupán remélhetjük? Vagy ez is olyan ajándék, mint bármely földi, amit ellophatnak vagy megrongálhatnak? Még Megváltónk oldalán járva is veszélyben lenne az örök életünk?

A Biblia tanítása szerint üdvösségünk két tényezőn múlik: az ajándékozón és az ajándékozotton. Urunk Istenünk adja, sőt biztosítja számunkra a megváltást, melynek valóban csorbíthatatlan és visszavonhatatlan fedezete van: Jézus Krisztus váltsághalála minden emberért. Ő mint kegyelmes ajándékozó sosem gondolja meg magát, hisz szerető szándéka, hogy lehetőleg minden ember üdvözüljön. Az ő oldaláról rendíthetetlen az üdvösségünk. Ellenben nekünk, mint megajándékozottaknak, teremtett szabad akaratunk mindvégig megmarad, így bármikor visszavonhatjuk „igen”-ünket, s önként kisétálhatunk Megváltónk kezéből, ahonnan amúgy tényleg senki sem ragadhat ki akaratunkon kívül.

Van tehát üdvbizonyosság, de mi, emberek, esendő természetünknél fogva bizonytalansági faktor vagyunk. Isten egy embert sem fog annak kitartó akarata nélkül vagy éppen szándéka ellenére üdvözíteni! Becsüljük meg ajándékát!

„Ezért tehát ... félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően!” (Fil 2,12–13)
Várady Endre

Amikor a kis, 120 tagot számláló baptista gyülekezetnek Barnde-ben 1972-ben bővítésre volt szüksége, egyszerűen nem volt pénzük. Ebből a szükséghelyzetből született meg a terv, hogy Isten házát saját erőből, törmelékből, elfekvő kövekből, üveghulladékból, hibás téglákból és egyéb eldobott anyagokból fogják felépíteni. Az eredmény egy különös, építészetileg sikeres épület, amely éppen azért szólítja meg az embereket, mert a bevett építési szokásokat figyelmen kívül hagyja.
A tervező Kristian Kristiansen a hulladéktemplom gondolatát azzal alapozta meg, hogy véleménye szerint a templomépítészetnek az idők sodrásával szemben kell haladnia. Olyan időben, amikor az élet minden területén pazarlás van, egy ilyen hulladéktemplom szembeötlő jel a korszellem ellen. Három órán át tanácskoztak egy gyülekezeti órán a tervezővel. Azután biztossá vált az elhatározás: a Brande-i Baptista Gyülekezet összetört, eldobott, tönkrementnek és haszontalannak tűnő anyagokból épít templomot, hogy ezzel hangsúlyozza: Isten szeretete Jézus Krisztusban a tönkrement, összetört és szegény emberért hajolt le.
A templomoknak életörömöt kell kifejezniük, mint kihívásnak, mint meghívásnak kell állniuk. Prédikációnak kell lenniük – mondta Kristian Kristiansen látogatásunkkor. Ez itt az istentisztelet-látogatók számára megtapasztalható, de azokat is, akik csak az utcán elhaladnak, már a főbejárat elgondolkodtatja, és feltétlenül belépésre hívogatja. A főbejárat egy nagy fület formál – „Akinek van füle, hallja...” – melynek centrumában a kereszt áll egy széttört lánccal. Így a Krisztus kereszten véghezvitt prédikációja szembeötlő.
Németből fordította:
Nemeshegyi Zoltán
(Részlet Reinhart Schwarz-nak a ”Leben und Glauben” 7/92. cikkéből)

A keresztyén gyökerű nyugati társadalmakban az erőszak bármilyen megjelenési formája negatív megítélés alá esik. Az állam az egyetlen legitim erőszakszervezet, mellette más nem lehet. Bármenynyire is korunk a szabadság, tolerancia, erőszakmentesség értékeit helyezi előtérbe, mégis életünk folytonos kísérője az erőszak.
Megjelenési formája rendkívül változatos. Bár mindennapi kifejezés, jelentését meghatározni mégis nagyon nehéz volna. Környezetünkben nem a leglátványosabb formája a háborús erőszak, bár sokat hallunk róla. Lappangó, emberi kapcsolatromboló formái keserítik, bizonytalanítják el életünket. Egy területet nézzünk, a családon belüli erőszak jelenleg felkapott témáját!
Két alapvető viszony van a családon belül, a férfi-nő és a szülő-gyermek kapcsolat. A férfi-nő kapcsolatban az uralkodó társadalmi diskurzus a problémát a nő által elszenvedett erőszaknak állítja be csaknem kizárólag. Amennyiben fizikai erőszakról beszélünk, úgy vélelmezhető, hogy a nők több pofont, verést kapnak, bár jelentős arányú ebben is a kölcsönösség. Viszont az erőszak egyéb, nem felszíni formái jelentik a mélyebben lévő problémát, a szóbeli agresszió, mindennapi korlátozás, a másik erejének elszívása, kapcsolatainak pusztítása, rátelepedés a teljes életvilágra stb. Ezek nem férfias jelenségek általában. Tény, hogy a széteső családok gyakoribb áldozatai a férfiak. Elvesztik gyermekeiket, lakásukat, jövedelmük egy részét, végül munkájukat és értelmüket. Nem önként teszik, ha vannak is önfeláldozó motívumok időnként a folyamatban. Erőszak áldozatává válnak.
A szülő-gyermek viszonyban a testi fenyítés fókuszba helyezése véleményem szerint megnehezíti az egészséges kapcsolat kialakítását, csökkenti a nevelés eredményességét. A szülő-gyermek viszony komplexitásának meg nem értésén alapul az egyoldalú nézet, mely a testi fenyítésnek mint erőszaknak a teljes elutasítását tartja elfogadhatónak. Egy – nyilván nem testi sérülést okozó – az élet gyakorlatában kialakult verés lényegesen kisebb veszteséggel jár a gyermek számára, mint a lelki terror, a társas kapcsolat megvonása, programoktól való eltiltás. A verés a megfelelő szituációban a kommunikáció egy formája.
Az erőszak rejtőzködik körülöttünk. Néha álarc nélkül mutatkozik, akkor megrettenünk, tiltakozunk. Fékezni kellene minden formáját lehetőségeink szerint. Teljesen nem megy, hiszen generálója mint ordító oroszlán jár körülöttünk emberpusztító szándékával.
Talán azt is mondhatnánk, hogy létezik az erőszakmegmaradás törvénye. Zárt rendszerben, emberi világunkban az erőszak változó formában, néha hullámszerűen felerősödve, majd lappangó formákban, de állandóan jelen van. Csökkentésének egyetlen módja, ha világunkat megnyitjuk Isten felé, szíveinket felemeljük hozzá.

Nagy Tímea kétszeres egyéni olimpiai bajnok, Európa-bajnok és ötszörös csapatvilágbajnok, párbajtőröző. Barátai, ismerősei nemcsak eredményeit, hanem hitét, családszeretetét és derűjét is irigylésre méltónak, sőt követendőnek tartják. A kitűnő sportoló valóban példaképe lehet magyar fiataljainknak, és ez kusza világunkban még inkább felértékelődik, elég, ha az athéni olimpia ellentmondásos magyar „szerepléseire” gondolunk.
Sok neves sportoló panaszkodott már arról, hogy elvették a gyerekkorát, vagyis túl sok áldozattal járt a siker. Te is áldozatnak érzed magad?
Nem-nem, szerető szüleim nem erőltették, hogy vívó legyek. Nem voltam igazán tehetséges, viszont nagyon szorgalmas és kitartó. Maradt időm tanulni, játszani osztálybulikra eljárni, szóval én nem éreztem tehernek a sportolást. Aztán már a második versenyemet megnyertem, és onnantól kezdve tudatosult bennem, hogy ezt kell csinálnom. A sport számomra nagyon sok élményt, barátot és életfelfogást adott, ráadásul a férjemet (Varga Sándor újságíró) is ennek köszönhetem, ugyanis a 1996-os atlantai olimpia előtt Sándor cége készített rólam portréfilmet, és a világverseny után pár hónappal már tudtuk: egymásnak lettünk teremtve.
Hívő ember vagy, református, az esküvőt mégsem templomban tartottátok...
Valóban nem, bár szerettem volna templomban esküdni, de Sándor azt mondta: „Tiszteletben tartom Istenbe vetett hitedet, de én nem akarok hazudni és képmutató lenni”. Tudomásul vettem, és azóta sem jelent problémát közöttünk, hogy én hiszek a Teremtőben, ő pedig nem. Egyébként ha lehetőség adódik vagy megkérdezik, örömmel vallom meg hitemet, de legfontosabbnak azt tartom, hogy környezetemben hiteles keresztyén életet éljek.
Reformátusként legutóbb az evangélikus nők országos konferenciáján vettél részt, nemrégiben baptista szervezésben egy talk-showban szerepeltél, egy katolikus meghívásnak is igent mondtál már.
Hát egy az Isten, nem?! Ezekre a meghívásokra mindig igyekszem elmenni, és annak külön örülök, ha iskolába hívnak, mert lényegesnek tartom, hogy fiataljaink testileg, érzelmileg és szellemileg is a legjobbat kapják.
Erre jó házi feladat gyermekeitek, Csenge és Luca nevelése, sőt már hordozod a szíved alatt az új kis életet. Tudják már a lányok, hogy testvérük érkezik?
Csenge hatéves, ő már sejt valamit, kétéves Luca lányunk még semmit. Úgy tervezzük, karácsonyi ajándékként osztjuk meg velük a jó hírt.
A napokban azt nyilatkoztad: ha karácsony idején lenne az ötkarikás világverseny, akkor te sosem lennél olimpiai bajnok, mert nem mennél el…
Számomra Jézus születésnapja a legcsodálatosabb ünnep, és a december hónap családom számára is a legboldogabb időszak. Ez az érzés gyerekkoromban is megadatott, és arra törekszem, hogy ezt a csodát lányaim is átéljék. Ilyenkor természetesen az „Ünnepelt” is jelen van szeretetével és békességével. Az idei ünnepünk még szebb lesz, mint az eddigiek, nemcsak az érkező új családtag miatt, hanem azért is, mert hosszú idő után nagymamám is velünk ünnepelhet.
Négy év múlva, ilyen tájban szeretnék a háromszoros olimpiai bajnok Nagy Tímeának áldott ünnepeket kívánni. Lehetséges?
Ha Isten is úgy akarja! Akkor ugyan már korosodónak számítok majd a páston, és különben is erről még néhányszor úgyis beszélek férjemmel, Sándorral. Még lehet, hogy belefér az életünkbe egy olimpia...

Attól kezdve, hogy Mózes első könyve szerint Isten kerubokat állított az Éden kertje elé, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat, egészen addig, hogy Patmosz szigetén János apostol angyaloktól vette át a rábízott üzenetek nagy részét, az egész Bibliában megtalálható az angyalok személyével és ténykedésével kapcsolatos leírás. Eretnekek volnánk, ha tagadnánk az angyalok létezését és személyük fontosságát az isteni üdvtervvel kapcsolatban.
Különösen az Úr Jézus Krisztus születésének emlékünnepe idején terelődik figyelmünk ismételten az angyalok közreműködésére a szentírási részletek és karácsonyi énekek segítségével. Lélegzetelállító az Úr Jézus születésével kapcsolatban említett angyali szolgálat. Az egyik főangyal, Gábriel jelenik meg Máriának, hogy közölje vele a „Magasságos Fiá”-nak fogantatását és születését. Aztán az Úr angyala jelenik meg a pásztoroknak, hogy közölje velük a Megváltó születésének csodáját. Ezt követően „mennyei seregek sokasága” (véleményem szerint Isten minden angyala) zengi a magasztalást: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
Ha csak az Úr Jézus Krisztus életével kapcsolatban említett angyali szolgálatokat sorolnánk fel, akkor is sokat kellene róluk írnunk, legalább annyit, mint amennyit Billy Graham írt az „Angyalok” című könyvében. Ezekben a mondatokban csupán azt akarjuk föleleveníteni, hogy hiszünk az angyalokkal kapcsolatos bibliai tanításban, és elfogadjuk munkájuk összegezéséül a következő bibliai szakasz üzenetét: „Vajon ezek nem szolgáló lelkek-e mind, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget?” (Zsid 1,14) Ezt kiegészítjük még a Mt 18,10-ben idézett kijelentéssel, ami Jézus ajkáról hangzott: „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát!”
Óvakodnunk kell attól, hogy a Biblián kívüli forrásból vegyünk át elbeszéléseket az angyalokról. Az is veszélyes, ha egy másik ember életében történt „angyali jelenés” fölött elmélkedünk azon túl és azon kívül, amit a Biblia mond róluk. Legyen elég nekünk az Úr Jézus ígérete: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20)! Ha Isten mégis úgy dönt, hogy az értünk „szolgálatra” küldött angyalok olykor-olykor láthatóvá válnak, adjunk érte hálát, de ne engedjük meg, hogy ezek a látomások elhomályosítsák Krisztus-látásunkat, és eltereljék figyelmünket azokról, amelyekhez hasonlót „szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett” (1Kor 2,9), pedig Isten elkészítette az őt szeretőknek!

„Nincs lábuk, nincs kezük, csak szívük.” (Jenny, 9 éves)
„Még akkor is gyönyörűek, amikor több száz évesek, és nincsenek kifestve.” (Laurie, 7 éves)
„Az angyalok mindig virágot hordanak a hajukban... Ez felfrissíti őket még akkor is, ha át kell utazniuk kilenc vagy tíz galaxison.” (Debi, 10 éves)
„Némelyik angyal fehér, némelyik fekete, a szín nem számít... A mennyei gondolatok a fontosak.” (Michelle, 10 éves)

„Igazság szerint az angyalok az egész világ parkőrei, és a mennyország a főhadiszállásuk.” (Lisa, 12 éves)
„A mennyországot és az angyalokat is Isten teremtette. Istennek barátok kellettek, az angyaloknak meg pár felhő, amit a sajátjuknak nevezhetnek.” (Ryan, 10 éves)
„A mennyország az a hely, ahol az angyalok kitalálják, hogyan segítsenek a gyerekeknek... Nehéz feladat megtanítani a gyerekeknek, hogyan legyenek jók, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.” (Jody, 8 éves)

Egy éltes pap, igaz ember, egyike azoknak, akik az Úrban bíznak és hittel és türelemmel várták Izráel vigasztalójának, a Messiásnak az eljövetelét, füstölőáldozatot mutatott be egy napon a templomban, miközben a sokaság kívül várakozott. Neve Zakariás volt, ami azt jelenti: „Megemlékezik az Úr róla”. Ugyancsak idős feleségét pedig Erzsébetnek hívták, ami azt jelenti: „Isten esküje”. Eljött az idő, amikor Isten megemlékezett esküvel megerősített ígéretének beteljesítéséről. A házaspárnak nem volt gyermeke, mivel „Erzsébet meddő volt, és mind a ketten idős emberek voltak” (Lk 1,7). Hirtelen – miközben Zakariás szolgálatát végezte – megjelent az oltár jobb oldalán az Úr egyik angyala, Gábriel. Az angyal szól! Megtört a négyszáz éves hallgatás. Isten trónusától hozott az angyal üzenetet: hirdeti annak születését, aki a dicsőség testet öltött Ura „előtt fog járni, Illés szellemével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet” (Lk 1,17). Néhány hónappal később Gábriel egy még ennél is nagyobb megbízatást kap. Ő, akit mintegy hatszáz évvel ezelőtt a mennyből azért küldött el az Úr, hogy világosan hirdesse, mikor kell majd Krisztusnak szenvednie (Dán 9,24–27), most az Isten udvartartásából Názáretbe, ebbe a szegényes kis városkába küldetik. Ott lakott az a bizonyos szűz, akiről Ézsaiás azt mondja: „Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezd azt Immánuelnek” (Ézs 7,14). Soha még ennél jelentősebb híradás nem érkezett a mennyből a földre. Elképzelhetjük, milyen mélységes megrendüléssel figyelte az angyalok világa ezeket az eseményeket, és mennyire várta az Isten Fiának földi napjait.

„Hogyan viszitek fel az embereket a mennyországba? Liftekkel, amik világítanak a sötétben?” (Tonisha, 9 éves)
„El tudná vinni ezt a levelet a nagymamámnak, Angyal kisasszony? Köszönöm. Azt írtam, hogy Szeretlek, nagyi, és remélem, boldog vagy a mennyországban.” (Marie, 5 éves)

„Mindig az egyenes utat kövessétek! ...Elsősorban ezért választottalak benneteket Isten angyalaivá.” (Joan, 9 éves)

Úgy-e, sose volt még karácsony?
Követei a messze mennynek
először hoznak hószín szárnyon
fényességes, nagy örömöt!
És titkos útján Betlehemnek
a pásztorok először mennek
a hírre, hogy egy kicsiny Gyermek
fekszik jászlon, barmok között.
Földünk felett először száll ma
ujjongó angyali hozsánna!
S ragyogó arcú kisgyerek:
a pásztorokkal Betlehemben,
hova sietve hívtak engem,
én is először térdelek.
Kis imádságom félve mondom.
Csudálkozom a csodadolgon,
a jászlon és a Gyermeken…
ezen a koldus-királyságon,
égigujjongó éneken

Először! Soha nem hallottan!
Nem megszokottan és kopottan.
Először hoztak lépteim
erre a boldog hódolásra.
S a századok s az éveim
szertefoszlottak, ködbevesztek.
Először! Hisz ma született meg!
Ma született meg! Énnekem!
Angyalokéval együtt ujjong
új örömmondó énekem.

Kelet-Malajzia. Kaucsukültetvények, függőhidak, 40 fokos hőség, magas páratartalom. Az első, otthontól távol töltött karácsony.
Kis szolgálócsoportunk sokfelé megfordult az elmúlt hetekben. A külvilágtól teljesen elzárt maláj dzsungellel, de elsősorban az itt élő emberekkel ismerkedünk. Miközben ezeknek a pogány népeknek hirdetjük az evangéliumot, közöttük élve rengeteget tanulunk tőlük. Például hogy napi egyszeri étkezéssel is életben lehet maradni, még akkor is, ha az étek csak egy tányér rizs. És zuhanyzó sem feltétlenül kell a tisztálkodáshoz, hiszen ott a folyó, van abban elég víz. Az egyik este a fürdés után hazagyalogolva éppen alattam tört el a bambuszhíd, utána sem tudtam kapni a folyóba pottyanó samponnak. Egy kolonccal kevesebb.
Ma reggel ismét hajnalban kelünk, mert nagy út vár ránk. Csapatunkat kétfelé osztják, mivel csak egy csónakot sikerült szerezni, abból is előbb még ki kell merni a sarat. Vezetőnk valami motorféleséget hoz magával, úgy tűnik, ez fogja hajtani a banánpálmafa kérgéből készült bizonytalan kis járművünket. Miután bekászálódunk, szorgalmasan lapátolni kezdem a vizet, hogy ne nagyon ázzunk el, de amikor egy jókora hullám elönt bennünket, feladom.
Gyorsan szeljük a sekély folyót, amiből lépten-nyomon sziklák bukkannak ki, némelyiket éppen csak ellepi a víz. Jó tudni, hogy helyi barátaink biztonsággal közlekednek ezeken a veszélyes szakaszokon is. Olykor-olykor gyalogosan kell folytatni utunkat, a csónakot vállra véve.
Érkezésünket a gong megszólalása jelzi a falubelieknek, és kis idő múlva gyülekezni kezdenek az emberek a bambuszból készült közösségi kunyhóba. Miután a tolmácsunk bemutat bennünket, mindenki kíváncsian várja, hogy elkezdjük a programunkat. Az Elveszett bárány, majd a Tékozló fiú története után az egyik csapattársunk rátér a Megváltó születésének történetére. „Ez meg hogy jön ide?” – merül fel bennem a kérdés. Aztán hirtelen belém vág a felismerés: „De hiszen két nap múlva karácsony! Nahát!” Semmi nem emlékeztetett rá. Hiányoztak az utcai karácsonyi díszítések, a hideg, a hó, a karácsonyi énekek felcsendülése lépten-nyomon és a nagy sürgés-forgás, ajándék után rohangálás.
Másnap elérkezünk a legközelebbi nagy városba, Kotakinabaluba, ahol elkápráztatnak a városi fények, a kirakatokban feltűnik a szánkón Télapó, amint a vattapamacsokból készített havas táj fölött repül a szánján. A bevásárlóközpontok nyüzsögnek a vásárlóközönség zajától, középen egy egyházi kórus lelkesen énekli: „Oh, Little town of Bethlehem...” („Ó, Betlehem kis városa...”)
Tényleg hiányoztak ezek a dolgok? Miért van az, hogy mindig ezek töltik ki a karácsonyi időszakot, időt és energiát nem hagyva sem a karácsonyi öröm igazi átélésére, sem a másokkal való megosztására? És ha ezek itt ennyire tudják a betlehemi történetet, miért nem mondják el a dzsungellakó szomszédaiknak?
Ítélkezésre nincs jogom, de amit megtehetek, az, hogy végiggondolom a körülöttem járó-kelő, reményt vesztett emberek sorát, hogy meglássam, ezen a karácsonyon ki az, akinek én hozhatok karácsonyi örömöt. Talán egyszerűbb vacsora vagy szerényebb ajándékok mellett az idén sikerülhet.

Korszerű... Különleges rangú, ellenvetést nem tűrő szó. A közvélekedés szerint ugyanis ami korszerű, ami modern, az maga a csúcs, az a jó, sőt a legjobb.
Korszerű festék, konyha, gyógyászat, edzésmódszer, oktatás, nevelés... Sorolhatnánk még a korszerű melléknévvel fémjelzett értékeket, de ahogy haladunk a technika világába tartozó, közvetlenül megvizsgálható festék felől a szellemi, a lelki témák közé sorolható, nehezen minősíthető nevelés felé, előbb vagy utóbb meggyőződhetünk arról, hogy modernsége mit ér.
Egy könnyen felhordható, a mázolás forradalmasítását ígérő fémfestékről néhány hónap alatt kitűnhet, hogy bár korszerű, egyáltalán nem véd a rozsdásodás ellen.
A múlt században a legmodernebbnek kiáltották ki a szabadjára engedő nevelési irányzatot. Ennek kártékonysága viszont csak évtizedek múltán lepleződött le, amikor alkalmazása kései gyümölcseként akaratgyenge, kudarctűrésre és közösségi beilleszkedésre alkalmatlan felnőttek tízmilliói szerencsétlenkedtek körülöttünk.
A korszerűségnek tehát nem szükségszerű társa a jó, sőt igen gyakran szemben is állhat vele. Különösen akkor, ha a jót erkölcsi értékként értelmezzük.
Ám gyakran előfordul az is, hogy ami jó, azt sokan – már csak ősisége okán – időszerűtlennek vélik. Ilyen például a Krisztus-hit, mind tartalma, mind pedig megjelenési formája alapján.
A felvilágosodás óta visszatérő kísértés, hogy a hit tartalmát az ügyeletes korigénynek megfelelővé tegyék, kilúgozva belőle Megváltónk istenségét, feltámadását, mindazt, ami gondot okozhat a modern embernek. Ez az eljárás nemcsak az Isten-keresőket riasztotta el a keresztyénségtől, hanem még azok is cserbenhagyták, leírták, akik egyébként e hitelvi modernizálást kibicként szorgalmazták. (Lásd az EU-alkotmány bevezetőjéből a keresztyénségre utalást kihagyandónak tartók érvelését!)
Napjaink fő vallási törekvése a közízlés kiszolgálása a (lehetőleg) változatlanul hagyott hittartalom korszerű köntösbe öltöztetésével. Ez a „reformálás” – mely sok evangéliumi közösségben szakadásig fajuló vitákat gerjeszt – elsősorban a nyilvános istentiszteletet érinti. Az e téren haladónak vélt – a résztvevők által főleg harsányságban és szerkezettelenségben érzékelhető – változtatások eredményeképpen gyakori, hogy kérdésessé válik az istentisztelet eredendő jósága. Elsősorban azért, mert ismérvei közül e közegben képtelen érvényesülni az egyik leglényegesebb: az imádat, és az azt körüllengő áhítat.
Korszerű és/vagy jó?! Van-e egyáltalán lehetőségünk arra, hogy helyesen döntsünk, főleg akkor, ha lelki-szellemi vonatkozásban jelenik meg e kérdés? Ez nemcsak lehetőségünk, hanem a Bibliában világosan megfogalmazott és reánk rótt kötelezettségünk is egyben, amelyet imádságos szívvel, a Szentlélekre figyelve, a gyülekezettel közösen kell gyakorolnunk:
„...mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Thessz 5,21)

„Vidd magaddal ezt a gyermeket, és szoptasd! Megadom jutalmadat” (2Móz 2,9)
Valójában ugyanezt mondja Isten minden édesanyának, amikor gyermeket ajándékoz neki. A jó édesanya pedig minden bizonnyal a legjobban megjutalmazott személy ezen a világon. A Szentírásnak igaza van, amikor arról beszél, hogy „az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 127,3). Milyen csodálatos és túláradóan gazdag ez a jutalom! Megkezdődik már a gyermek világrajövetele előtt a várakozás örömével, és egyre növekszik, ha az édesanya újszülött gyermekét, Isten teremtésének legnagyobb csodáját szeretetével, gondoskodásával veszi körül. Lehetetlen volna minden örömöt számba venni, amelyekben mindazok részesülnek, akik egy gyermek növekedésének tanúi lehetnek. Hogyan is lehetne szavakba foglalni a kicsinye fejlődését figyelemmel kísérő édesanya csendes boldogságát? Amikor látja, hogy a gyermek örömét leli az olvasásban, amikor felszólítás nélkül őszintén köszönetet mond, ha a szobában rányitva imádkozva találja, vagy hallja igazat mondani akkor is, amikor a hazugság könnyebb lett volna. A felsorolást vég nélkül folytathatnánk, és épp ilyen végtelen az öröme és jutalma is a hivatását jól betöltő édesanyának.
De mi van, ha nem állunk hivatásunk magaslatán? Bizonyára nincsen gyötrőbb gond ennél. Mindannyian egyetértünk abban, hogy a jó anya jutalma nagy, de miként lehetünk biztosak abban, hogy jó anya válik belőlünk?
Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Az anyaság jutalma című könyv, amely az ikrek születése után került a kezembe. Épp akkor, amikor egy napon összecsaptak fejem fölött a hullámok, és nem álltam hivatásom magaslatán. Mindennek éreztem magam, csak jó édesanyának nem. Valahogy a „jutalom” feletti örömöm is elszállt a gondok, a fáradtság, a krónikus alváshiány közepette. Elkezdtem olvasni a könyvet, úgy, ahogy írta, rövid fejezetekként, próbáltam néhány gyakorlati tanácsát megfogadni, és működött. Véleményem szerint hasznosítható tanácsokat tartalmaz, ezért néhány szemelvényt közreadok kedvcsinálóként. Nem véletlen, hogy a megtéréssel és az imádsággal kezdődik.
„Azon az igen-igen boldog napon, amikor csecsemőd megszületett, biológiai életet kapott. Krisztus arra tanít, ha közösségbe szeretnénk kerülni Istennel, ha meg akarjuk ismerni őt, akkor át kell mennünk egy másik születésen, felülről való életet nyerve. Krisztus a következőket mondja Nikodémusnak: Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (Jn 3,3). A fizikai megszületés olyan csodálatos folyamat, hogy még a legkiválóbb szülész-nőgyógyász sem tudja tökéletesen elmagyarázni. Természetesen nem kell mindazt tudnunk, amit egy orvos tud, hogy világra hozzunk egy csecsemőt. Épp ily kevéssé kell bibliatudósnak lennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk az újonnanszületés csodáját.
Hogyan élhetjük át azt, ami bennünket mind a földi, mind az eljövendő életre alkalmassá tesz? Azt javasolnám, hogy olvasd el az egyik tudósítást a Bibliából Jézus kereszthaláláról (Lk 23 vagy Jn 19)! Utána térdelj le, és adj hálát Istennek Krisztus haláláért! Fogadd el hittel, hogy a Megváltó halála által elnyerted bűneid bocsánatát, és a mennyei örök élet részese lettél!
Egy édesanyának nemcsak abban szükséges biztosnak lennie, hogy ő maga Jézushoz jött, megragadta a bűnbocsánat és a megmentés csodálatos áldását. Ez kellene, hogy a legforróbb vágya legyen gyermekei számára is. Sok szép dolog van, amit az anya megtehet gyermekéért. De semmi sem fogható ahhoz a biztos tudathoz, hogy gyermeke is elfogadta az örök élet Istentől jövő ajándékát.”

Napok óta nem hagy nyugodni egy kérdés. Miért van az, hogy felnőtt korunkra alig hisszük már, hogy lehetne a jelenleginél szebben is, tisztábban is, lelkesebben is élni? Egyáltalán miért gondoljuk, hogy az életvidámság keveseknek adatik meg? Miért törődünk bele, hogy már sok mindenen nem lehet változtatni, mert ilyen a világ? A farkastörvények uralkodnak, szemesnek áll a világ, holló a hollónak nem vájja ki a szemét, senki sem tökéletes...
Vajon Krisztus-hívőként hol szedtük fel magunkra ezeket az e világi filozófiácskákat, gyönyörűséges életelveket? Mikor gyerekek voltunk, Pál apostollal együtt úgy gondolkodtunk, mint gyermekek. Hittünk a jóban, sőt a világ jóságában is. Fiatalokként már sok mindent kritizáltunk, észrevettük, hogy nem minden működik úgy, ahogy ideális lenne, főleg az emberi lélek nem. Mégis mindezt azzal a reménnyel mondtuk és tettük, hogy minden helyreállítható, minden megjavítható még. Mára felnőttünk, benőtt az a bizonyos lágy rész is, ami szükségszerűen hozta magával, hogy mi már tudjuk, mi az, ami nem változtatható meg. Szerintem így gondolkodtak azok a pásztorok és vendéglátók is, akikről szól a betlehemi történet. A betlehemiek a népszámlálással voltak elfoglalva. Szidták a császárt, természetesen csak magukban, mérgesen méregették a tömegesen érkező családokat, miközben igyekeztek valami kis hasznot is húzni a helyzetből. Közben a pásztorok még beletörődöttebb módon tették a dolgukat, hisz miben reménykedhettek volna ők, a föld népe, a maguk vallásos tisztátalanságával. Nekik nem létezett sabbath, ették, ami volt. Hogy tiszta-e vagy tisztátalan, ki törődött már vele? Mit nekik kézmosás, tized, hisz anyjukat sem látták már hónapszámra. És ezeknek az embereknek a mindennapjait rúgja föl az angyali jelenés, a jászolban fekvő csecsemő. Mindettől nem lett több fizetésük, nem gyógyultak meg, nem kaptak házat-vagyont, nem nyerték el a szépséges királykisaszszony kezét, nem nevezték ki őket zsinagógai tótúmfaktumoknak. Semmi sem változott. Így nem. Mégis más emberként mentek viszsza a nyájhoz, mert odatértek újból. Nem költöztek más hazába, nem kerestek új foglalkozást. A rideg pusztába, a koszos birkák közé tértek. De más emberként, tele reménnyel, bizalommal és hittel, mert látták az Üdvözítőben a jövőt. Újból olyanok lettek, mint a gyerekek. Egész úton fütyörésztek. Még a birkák is csodálkoztak, hogy nem üvöltözésre, rugdosásra kellett fölriadniuk, mikor pásztoraik megérkeztek. Talán csak erre lenne szükség. Hogy ne törődjünk bele a hétköznapiságba, a dolgok rendjébe. Mert a Gyermek még gyermekké tehet bennünket is.

Egy pénteki nap az áruház parkolójában hozzám lépő hajléktalannak adtam egy százast. „Maga egy kedves asszony” – mondta.
Másnap valaki felcsengetett a kaputelefonon: „Sipos András vagyok Szabolcsból”, pénzt kért hazautazásra és ruhát. Két napja engedték ki a kórházból, otthon 14 éves leukémiás gyermeke van.
Egyedül voltam a gyerekekkel, tudtam, a pénztárcámban csak aprópénzt találok, a ruhákat pedig néhány hete a Vöröskereszthez vittük el. Ennivalót ajánlottam fel az ismeretlennek, de szó nélkül letette a kagylót.
Mit kellett volna tennem? Valószínűleg a névrokonság alapján választott ki minket, persze, ha egyáltalán ez volt a neve. Ha lett volna itthon pénz, hogyan adtam volna oda neki? Lemenni nem tudok, behívjam? Manapság tele van a média erőszakos cselekményekkel, olyan olcsó az emberélet. A ruhaakciót meg biztos nem hiszi el. Pénzt kért, én meg élelmiszert ajánlok neki.
Persze nem az én dolgom, hogy megítéljem a szándékait. Soha nem fogom megtudni, hogy igazat mondott-e, vagy sem. Mert nem az alapján fogok megítéltetni azon a napon, hogy ő be akart-e csapni vagy sem. Lehet, hogy a naivitásomból kifolyólag, de szerettem volna segíteni neki. Nem tudom, mit kellett volna máshogy tennem: talán álkegyes voltam, vagy csak a szerencsétlen körülmények áldozata, vagy éppen nagyon szerencsés? A szándék, a segíteni akarás a fontos, vagy a tett? Mindenesetre arra jó volt, hogy elgondolkoztasson.
És mi az Olvasók véleménye? Beszéljük meg! Minden véleményre kíváncsi vagyok! Írjanak! (A leveleket a 1068 Budapest, Benczúr u. 31. címre várjuk, a borítékra írják rá: „Baptista Magazin – Beszéljük meg!”, illetve a baptistamagazin@baptist.hu e-mailen.)

Csak ketten vagyunk, a fa meg én. Mindketten múltba révedünk. Nézzük egymást, s emlékezünk. Szépen áll a szoba közepén. Büszkén emeli karjait. Én a sarokban kucorgok. Megnézem tetőtől talpig. Sok kincsét vigyázva tartják ágai. Levelei tűhegyesek, mégsem fenyegetők. Bár megjelenése fenséges, mégis alázatos. Nagyon halk szavú. Közelebb hajtom hát szívem, s ő balzsamos illatával mellém települ. Az ablakot kémleljük egyre, és sóhajtozunk. Ő lassan és nyugodtan sóhajt, én többször és szemlesütve. Az ablakon túl szürke az ég. Ő zöld ruháját időnként megigazítja, s újra és újra örömmel emlékezteti magát arra, hogy ünneplőben van.
Mióta várunk? Nem tudja egyikünk sem. Ő boldogan vár. És érzi bennem a szomorúságot. Jó vele lenni. Ő készen áll, gyönyörű és békés. Én rejtegetem a szívem. Tudom, hogy ha most jönne, akit várunk, talán nem vinne magával. Még nem vagyok kész. A szívem bujkál, szeretne elmenekülni, fél. Bűn van benne. Szemembe tolulnak a könnyek. Egymás után, lassan gördülnek arcomon. A szívem könnyei. Már nem is látom az ablakon túli tájat. De érzem, amint vigasztaló, balzsamillatú szeretetével a fa körülölel. Tudom, a könnyei illatát érzem. Jólesik, hogy együtt érez velem. Mutatja csillogó kincseit. Egész valójával fölfelé mutat, afelé, akit mindketten várunk. Ő így tett egész életében. De én? Én más utakat is jártam. Rossz utakat... Apró gyertyái kíváncsian táncolnak könnyeimen. Illatos ujját az ajkamhoz emeli, s boldog mosollyal a távolba mutat. A sötét éjben gyertyái felragyognak...
Az ablakon túl lassan hullani kezdenek a fagyos csillagocskák a magasból, s beborítják puha fehér takarójukkal a didergő mezítelenséget. Szívembe béke költözik.
Mindketten lélegzet-visszafojtva kémlelünk. Várjuk, hogy felsírjon a gyermek.
Szommer Hajnalka

A felnőtteknek a legszebb karácsonyi ajándék a gyermekek mosolya. Minden fáradságot és áldozatot pótol, ha boldognak látják őket. Nem az ajándékok értéke örvendezteti meg a gyermekeket, egyáltalán semminek sem érdeklődnek az ára után, de csillogó szemük, boldogságtól sugárzó arcuk körülsimogatja a család valamennyi, velük törődő tagját.
Álljon itt egy néhány sor a gyermekek karácsonyi örömszerzőiről!
Egy angol nyomdász – talán újságíró is volt –, Robert Raikes a XIX. század elején krisztusi küldetéssel fordult hazája gyermekei felé. Felkarolta a legszegényebb utcagyermekeket is, akik már egy karácsonyi fűtött szobának is örültek. Mai szóval „alanyi jogon” osztott csomagokat közöttük. Együtt énekeltek, imádkoztak, bibliáztak és játszottak. A vasárnapi iskola tulajdonképpen „miszszióiskola” volt, mert a frissen megtért, barátságos fiatalokat először gyermekek közötti munkára osztották be.
Meyer Henrik, a magyar miszszió úttörője néhány hét alatt 50–60 gyermek szívét fordította Jézus Krisztus felé. A budapesti Üllői út környékén sok szegény gyermek lakott. Nagyon örültek, hogy kaptak Meyer Henrik feleségétől ajándékokat, és az örömük a szüleiket is megragadta.
Alexovics György Pesterzsébeten énekekre tanította a gyermekeket, mielőtt bement volna a szeminárium második csoportjával tanulni. Egész életében volt érzéke ahhoz, hogy örömhírt hirdessen minden korosztálynak.
Az első világháború kitörése előtt Meyer Henrik könyvecskét írt a vasárnapi iskoláról, amelynek országosan több mint 7500 tanulója és közel 800 tanítója volt. A magyar vasárnapi iskolai munkát közösségünk első pedagógusai – Nagy Pál, Zöldfay Antal, később Török József és mások – szintén támogatták. A gyermekek döntését hathatósan elősegítette a vasárnapi iskola. Bretz Vilmos és a Hajnalcsillag második szerkesztője, Mészáros Sándor prédikátorok nagyon eredményesen dolgoztak a gyermek-evangélizációban. 1943-ban „Mészáros bácsival” körülbelül 120 serdülő ifjú vonult föl Tahiban, hogy kifejezze döntését az Üdvözítő mellett.
...
A törődés a legszebb ajándék karácsonykor a gyermekek számára. Nem csak étel, ital és szórakozás a karácsony!
Forduljunk gyermekeink felé érző szívvel és evangéliummal!

Hol kezdődik, és hol fejeződik be a hívő ember számára a tanulás?
A népi mondás szerint: „a jó pap holtig tanul”. Nemcsak a pap! Minden hívő is!
Jézus Krisztus tanítványokat nevelt. A misszióparancsban tanítvánnyá tételre küld. A tanítványi létforma együtt jár a folyamatos tanulással. Elhívásunk erre is szól. Az EU stratégiai programja az élethosszig tartó tanulás. Csak így lehetünk versenyképesek. A hívők folyamatos tanulása életképességük feltétele.
Miért fontos a bibliai és mindennapi ismeretek mellett a tudományos ismeretekben való tájékozódás?
Vannak, akik úgy gondolják, a tudomány a hit ellensége. Valóban voltak olyan idők, amikor a tudomány nyíltan ellenségévé vált a hitnek (racionális teológia, tudományos szocializmus). Ez nem általános igazság. E mögött a felismerést megfogalmazó és rosszul alkalmazó ember áll. Meggyőződésem, hogy a Teremtő akaratából ismerhet meg az ember újabb titkokat. A határokat Isten határozza meg. A ma tudománya a holnap hétköznapi ismerete. Miért maradna le a hívő ember? A tudatlanság is hátráltathatja küldetésünket.
A tudomány eszköze lehet Isten üzenetének, amint az láthatjuk Jób könyvében vagy a prófétai igehirdetésben. A tudományon keresztül hit nélküli emberek is eljuthatnak Istenhez.
Szép példája a népszerű tudományos ismeretterjesztésnek a közösségépítést is magába foglaló református népfőiskolai mozgalom.
A szolgálat és a tudás hogy viszonyul egymáshoz?
A tudományok művelése Istentől rendelt hivatás. Az egyház és a gyülekezet felelőssége is, hogy megtalálja a tudósok és a magasan képzett szakemberek helyét a szolgálatban. Némelyek úgy gondolják, hogy az értelmiség gyülekezetidegen csoport. Ha adományukhoz illeszkedő felelősséget kapnak a gyülekezetben, az értelmiség a misszió húzóereje lehet. Társadalmi szerepük alapján, legszélesebb körben rajtuk keresztül érvényesítheti befolyását a hívők közössége.
A tudás minden szinten felelősség, mert sáfárságra adatott. Teológiánkon egyre több 40–50 év közötti hallgató kezdi meg tanulmányait missziói szakirányon. Azért vállalják a fáradságos tanulást, mert tudják: a megszerzett elméleti és gyakorlati ismeret hasznosabbá teszi őket a szolgálatban.
A bölcsességet és az alapos, széles körű ismereteket némelyek egymással szembeállítják, mondván, az előbbit csak Isten adhatja, míg az utóbbit az ember szerzi meg. Te hogy látod?
Két idézet a Példabeszédekből: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” és „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete”. Itt azonos jelentésű a két fogalom. A páli megállapítás – „az ismeret felfuvalkodottá tesz” – a felfuvalkodott felvilágosultságot és a szeretetet állítja szembe egymással. A köznapi gondolkodásban a bölcsesség az alkalmazott ismeret, melynek foglalata az érett személyiség. A bölcsesség mögött mindig van valamilyen módon szerzett ismeret. Az ismeret és a bölcsesség, mindkettő Isten adománya. Egyik sem adatik fáradtság nélkül. Hogyan vélekedik a bölcs az ismeretről? Spurgeon, a kiváló igehirdető görög és héber nyelv ismerete nélkül tanulmányozta a Szentírást. Az általa alapított szemináriumban tanulni kellett a bibliai nyelveket.
Az információs társadalom után tudásalapú társadalomról beszélnek. Ennek milyen kihívásait és következményeit látod az egyházra nézve?
Korunkban az egyház tekintélye nem magától értetődő. Hitelességéből fakad, amelyért naponta meg kell küzdeni. A hitelesség a külső szemlélő számára nemcsak lelkiség, hanem szakértelem is. A tudásalapú társadalom egyik kulcsfogalma a specializáció. Az egyházban is lejárt a polihisztorok ideje. Küldetésében nem lesz versenyképes az egyház és a helyi gyülekezet, ha a „mindenhez értő” vezetőitől és lelkipásztoraitól várja a jövőt. A hiteles lelkiség mellett professzionális igehirdetésre, lelkigondozásra, diakóniára, tanításra, evangélizációra, kommunikációra, gazdálkodásra, szervezésre, oktatásra, teológiára, társadalmi kapcsolatokra van szükség. Radikális szemléletváltozás, forrásátcsoportosítások tudatos humánerőforrás-gazdálkodás nélkül nem megy. Az egyetemes papság elvének komolyabban vétele elmaradhatatlan. Ha lemaradunk, mások veszik át a helyünket.

Mennyi időt töltöttetek Mongóliában?
2003 augusztusában érkeztünk. Én egy évig voltam kint, de az utolsó 2 hónapban már egyedül, mert a feleségem közben kismama lett, s így korábban hazautazott a gyerekekkel.
Hol laktatok, az ország mely részén?
A fővárosban, Ulánbátorban.
Miben más a kultúra, a gazdaság?
Teljesen más. Hatalmas a szegénység, a nyomor. Talán a főváros közepén, bérházakban élők azok, akik életmódjukban, szokásaikban, körülményeikben némileg hasonlítanak pl. Magyarországra , de itt a leggyakoribb az, hogy több generáció, 10–12 fő él 35–40 négyzetméteren. Egyébként Japánt, Dél-Koreát, az USÁ-t tekintik példaképüknek, s titokban mindenki oda vágyik. A külső kerültekben azonban már a fővárosban is jurtákban, mindenféle hulladékból összetákolt kalyibákban, szó szerint nyomortelepeken tengetik életüket az emberek. Munka, esélyek, remények nélkül. A vidéki élet megint más. Jurtákban, nomád állattartásból, víz és villany nélkül élnek. Nem ritkán 100 km-re a legközelebbi családtól. Megdöbbentő, de Bori lányom ötödikes történelemkönyvében a honfoglaláskori magyarok életkörülményeit, eszközeit, ruháit ábrázoló rajzok kelnek ott életre. Szinte semmi se változott évszázadok alatt. Buddhisták és sámánisták.
Hogy telik egy átlagos mongol ember mindennapja?
Vidéken reggel felkel, utánanéz az állatainak, aztán múlatja az időt, estefelé hazaterelik az állatokat, megeszik a kis egytálételüket, s korán nyugovóra térnek. A városokban a nők a család, a háztartás teendőit végzik. A férfiak zöme már délelőtt részeg. Ahol van tv, ott azzal töltik ki az estéket.
Milyenek az ételeik?
Hááát, nagyon egyoldalú és puritán az étkezésük. Vidéken főleg birkahúsból készítenek valami levesféle ételt. Amihez semmiféle fűszert nem használnak. Némi tésztát tesznek bele, s a húst is csak addig főzik, amíg a tészta megfő. El lehet képzelni... De még Bálint fiam is a belvárosi óvodai koszt kapcsán azt kérte, hogy csak ennie ne kelljen ott, mert lehetetlen megenni azt a gumis, rugós husit, amit ott adnak. A fővárosban ehhez van kenyér vagy valamiféle savanyúság, s a módosabb helyeken zöldséget is belefőznek a levesbe. De vidéki útjaim során ettem tevehústól kezdve mormotáig mindent. Olyan is volt, hogy csak cukros kenyeret és persze sós-tejes teát.
Milyen zenét hallgatnak?
A városban a rádióban már mindenféle zene hallható. De ott is megszólalnak a tipikus keleties hangzású zenék, buddhista kántálások, s a hömi, ami tradicionális mongol dal.
Szabadidőben mivel foglalkoznak?
Népszerűek a tradicionális ügyességi játékaik, amiket még Dzsingisz kán vezetett be a katonák tréningelésére. Birkózás, íjászat és lovaglás. Ságáj – egy birkacsontokból álló mongol társasjáték. De a szabadidő fogalmát nem lehet a mi gondolkozásunk szerint értelmezni ott.
Hogy sajátítottátok el a nyelvet?
Nagyon nehezen, s nem is merném állítani magamról, hogy beszélek már mongolul. Pedig az első hónapokban napi 8–10 órát intenzíven mongoltanulással töltöttem. De európai ember számára nagyon nehezen érthető, hallható a nyelv.
Miért is mentetek ki? Hogy történt mindez?
1989-ben egy imanapon voltam, ahol az evangélium számára még eléretlen népcsoportokért, területekért imádkoztunk. Ott hallottam először Mongóliáról, ahol akkor 4 keresztény élt. A kommunista rendszer és a buddhista gyökerek miatt az ország a nyugati misszionáriusok számára teljesen megközelíthetetlen volt akkor még. Olyan magyarokat keresett egy amerikai misszionárius, akik vállalják, hogy itt tanuló mongol diákokat tanítanak magyarra. Pár hónapig így taníthattam egy mongol fiút, aki a Műegyetemre járt. Nálunk megtörtént a rendszerváltás, őket pedig azonnal hazavezényelték. Elbúcsúzni se tudtunk. Pár hónap múlva egy amerikai missziós társaságon keresztül úgy tűnt, lehetőségem nyílik, hogy azonnal Mongóliába utazzak. A jegyemet elküldték, de nem tudni, miért, sose érkezett meg Budapestre. Pedig a teológián a szobámban már útra készen állt a bőröndöm, tanáraimnak is bejelentettem, hogy Mongóliába megyek... Akkor még nem, de az elhívás ott élet bennem továbbra is. Amikor egy évvel később megkértem a feleségem kezét, akkor is elmondtam, hogy igenlő válasz esetén tudnia kell, valaha egyszer Mongóliában élünk majd. Aztán a pásztori szolgálatom alatt volt olyan időszak, amikor már lemondtunk Mongóliáról. Megfogalmaztuk, hogy talán ez az egész nem volt több, mint ifjúkori lelkesedés. De pár héttel később Isten újra meglepett, s nem hagyta, hogy megfeledkezzek a hívásról. Angliában szolgáltam, s a délelőtti istentisztelet után odajött hozzám egy egyszerű háziaszszony, hogy délután, ha itt leszek, szeretne majd átadni nekem valamit. Gondoltam, talán egy sütemény lesz. Megdöbbenésemre egy papírdossziéval érkezett. Benne Mongóliáról szóló fénymásolt írások. Két hónappal korábban Isten indította rá, hogy kezdjen el összegyűjteni egy dossziéba mindent, amit Mongóliáról, a misszió ottani helyzetéről talál. Aznap délelőtt pedig úgy érezte, hogy nekem kell átadnia ezt a dossziét. Pedig egy szóval se beszéltem az elhívásról vagy Mongóliáról, hisz abban az időszakban már én is épp elfeledtem az egészet. De Isten nem feledkezett meg róla!
Hogy alakult a beilleszkedés? A szülőknek, nektek, vagy a gyermekeknek ment könnyebben?
A feleségemmel 2001-ben egy hétig már jártunk Mongóliában, akkor a szeretetszolgálat segélyszállítmányát kísérhettük el. Így minket nem értek annyira váratlanul az ottani körülmények. A gyerekek néhány hétig mindenre rácsodálkoztak. Bori lányunk augusztus végétől elkezdett iskolába is járni, ahol szerintem gyorsan beilleszkedett, így neki könnyebb volt. De 2–3 hónap után már mindenki otthonosan mozgott Ulánbátorban.
Mi volt a feladatotok, milyen szolgálatot végeztetek?
Elsősorban az egyik fővárosi baptista gyülekezetben segítettünk. Az otthonunkban indult egy házicsoport. Feleségem egy másik házicsoportba járt el tanítani, s a nőket tanította a gyülekezetben. Én a pásztor munkáját segítettem, távollétében igét hirdettem stb. Az anyagyülekezetben végzett munkánkon kívül egy másik gyülekezetben a házaspárok tanítását és lelkigondozását végeztük, ezen a területen ott most hatalmas a szükség. Az otthonunkban heti rendszerességgel tartottam angol nyelvű bibliaórákat egy férficsoport számára (több gyülekezetből is érkeztek a résztvevők, sőt három buddhista férfi is eljárt az angol ürügyén). De sokan jöttek lelkigondozásra az otthonunkba a legkülönbözőbb gyülekezetekből, problémákkal stb. Feleségem tartott pl. olyan nyitott női alkalmakat is, ahol a lakberendezés témakörén keresztül hívogattak mongol testvéreink. A gyülekezetünkben lévő hospice szolgálatot végző doktornőt kísértem el heti egy alkalommal utolsó stádiumban lévő rákos betegek otthonaiba. S fantasztikus volt, hogy sokszor a házibálványok mellett ülve oszthattam meg velük az örömhírt! de a második félévben már mindenfelé hívtak. Tanítottam az ottani bibliakör-vezetőknek rendezett felekezetközi konferenciákon, ifjúsági alkalmakon, jurtagyülekezetekben stb. Amikor az időjárás engedte, az egy-két éve indult vidéki misszióba is igyekeztem bekapcsolódni. Közben a feleségem a szeretetszolgálat ottani munkáit végezte.
Milyen tapasztalataitok voltak? Miken mentetek keresztül?
Úgy hiszem, soha nem fogjuk elfelejteni mindazt, amit ez alatt az egy év alatt megtapasztalhattunk Istennel. Moszkvát elhagyva, már valóban csak Isten maradt, s mi egymás számára. De ő elég volt mindenre. A leglehetetlenebb helyzetekből a legváratlanabb módokon segített ki. Emberileg már az is lehetetlen volt, hogy egy éves vízumhoz jusson a család. Nem egy alkalommal tűnt úgy, itt már tényleg vége mindennek. Aztán Isten küldött egy tolmácsot, egy telefonhívást a követségről, vagy egy bátorító igét itthonról. Ha kellett, egy neurológus orvosnőt, ha kellett, kétezer km-ről egy amerikai misszionáriust, akivel őszintén együtt tudtuk kiönteni a szívünket az Úr előtt. Ha kellett, a lányomnak csizmát a boltba, vagy Dunakavicsot a nagy áruházba, hogy kifejezze, mennyire szeret, s nem feledkezett el rólunk.
Kikkel kerültetek kapcsolatba?
Főleg mongolokkal, s nemcsak keresztényekkel, de hitetlenekkel is. Az első félévben heti több alkalommal hívtunk vacsoravendégeket, ez nagyon hatékony eszköz volt a kapcsolatteremtésben. A lányom tanáraitól kezdve a vidéken szolgáló misszionárius családokig vagy az ott élő magyar nagykövetig sokan megfordultak nálunk. Egyszer a buddhista főlámával is találkozhattam 15 percre.
Az Úr mit végzett addig, amíg ott voltatok?
Megtanított minden körülmények között bízni benne, s arra, hogy a körülményeink kevésbé számítanak. Jó néhány gyülekzeti házaspár megérthette, hogy mi a keresztény házasság, család lényege. Amikor az első házaspároknak szóló tanítássorozat után a helyi pásztor elmondta, hogy a következő héten négy pár kérte, hogy adja őket össze, imádkozzon értük, akkor döbbentünk rá, hogy fogalmunk se volt róla, mekkora a szükség Isten népe között ezen a területen. A legnagyobb csoda, amit átélhettünk, szintén egy házaspárhoz kötődik. Az egyik legdinamikusabban növekvő fővárosi gyülekzet egyik pásztora az érkezésünkkor már egy éve elvált volt (3 kisgyerekkel). Volt felesége a gyülekezetünkbe járt, s pásztorunk ránk bízta őt. A sok-sok keserűség, csalódás, harag és sérelem miatt hosszú hónapokig teljesen reménytelennek látszott, hogy megtörténjen a csoda, s helyreálljon az életük. Főleg, hogy ők maguk se akarták ezt. Aztán Isten nagyon gyorsan és radikális módon cselekedett. S ma újra együtt ez a család. S ez azért is fontos, mert példájukat mindenfelé ismerték a gyülekzetekben.
Mi volt különösen nehéz?
Megismerni a helyi szokásokat, viselkedési módokat, alkalmazkodni azokhoz, s a helyi viszonyok között szolgálni. Pl. hogy soha nem lehetsz biztos benne, hogy jól értették-e, amit mondtál, hogy minden megbeszélt időpontról minimum másfél órát fog késni a másik fél, hogy egy-egy lelkigondozói beszélgetés vagy vacsorameghívás 6–7 órán át is eltart.
És a legnagyobb örömök?
Látni, hogy Isten igéje élő és ható. Látni, ahogy buddhisták megtérnek, elégetik a bálványaikat, hogy a legszegényebb, legreménytelenebb helyzetben lévőket is megsegíti Isten, ha hittel hozzá kiáltanak. Látni gyülekzeteket felnőni, elindulni a belmisszióba. Látni mongolokat, ahogy dicsérik az Élő Istent.
Hogy fogadták az ismerőseitek hazajöveteleteket?
Az volt a legnehezebb, hogy persze a hazajövetelünk előttre alakultak ki a legszorosabb kapcsolataink, akkor volt a legtöbb munkánk stb., így nem volt könynyű. Sokan egyszerűen nem akarták elhinni, hogy mi nem csak nyári szabadságra jövünk haza, hogy tényleg csak egy év volt. Mert ilyet még nem nagyon tapasztaltak. Általában misszionáriusokkal találkoznak, akik hoszzú időre költöznek közéjük. Pásztorok pedig csak egy-két hétre látogatnak el oda. Nem volt könnyű a reptéren bemenni a tranzitba abban a tudatban, hogy csak Isten tudja, mikor látod legközelebb ezeket a kedves arcokat. S az se volt egyszerű, hogy pár óra múlva egy másik reptéren, amikor egy másik gyülekezet tagjai várnak örömmel, senki se lássa az arcodon, hogy ma reggel a szíved egy darabját hagytad ott valahol Ázsiában.
Mit hagytatok magatok mögött? Mit várnak utánatok a mongol emberek?
Ahogy már mondtam, a szívünk egy darabját. Mit várnak? Persze várnak vissza. De nekik is elmondtuk, hogy – sajnos vagy hála Istennek? – a mi anyagi viszonyaink nem olyanok, hogy bármikor felülhessünk az első Ulánbátorba tartó gépre, ha szeretnénk.

Mi valóban csak akkor tudunk majd visszamenni, ha Isten nyit erre kapukat. Vidéken viszont van egy hely, ahol várnak egy magyar családot. Hónapok óta imádkoztak azért, hogy költözzünk oda, s ne csak egy évre. Aztán kiderült, hogy Velencén, a gyülekezetünkben az egyik fiatal családot már hívta az Úr. S épp egy ilyen helyre. Most izgatottan várjuk, hogy mikor tudják folytatni azt a munkát, amit Isten ott, a magyarokon keresztül kezdett.
bm

Egy gyermek születése mindig örömteli esemény, a születés pillanatait átélni még apaként is csodálatos érzés. Az esemény várható mozzanatait ismerem, hiszen ilyen pillanatokat a feleségem mellett állva már kétszer kaptam ajándékba.
Ez az eset valahogy mégis más, esetleg komplikáció is várható, az orvos tudja ezt, mindenre felkészülve fölhívatja a gyerekorvost. Minden készen áll a nagy pillanatra, amikor egy gyermek világra jön..., és a pillanat eljött. A szokásos gyors ellátás, de a kisfiú nem sír föl... Az anya és a gyermek közötti közvetlen kapcsolatot jelentő köldökzsinórt elvágják, és a gyermeket elviszik az ellátóba.
Néhány pillanat múlva én is követem őket. A folyosón haladva gyermeksírást hallok, kezd oldódni a bennem kialakuló feszültség. Az üvegablak előtt megállva a következő kép fogad: a gyermeksírás egy másik újszülöttől származik, a mi kisfiunk mozdulatlanul fekszik, körülállják az orvosok, ápolók, és teszik a talán nekik gyakori mozdulatokat. Nem kapkodnak, nincs hangosabb, izgatottabb beszéd, mégis az ablakon keresztül is érezhető a helyiségben vibráló feszültség. Én tehetetlenül nézem őket, segíteni szeretnék, de nem tudok.
Imádkozni kezdek, nem borulok térdre, nem teszem össze a kezem, nem hajtom le a fejem, nem csukom be a szemem, nem próbálom gondosan formálni a szavakat, mondatokat; mégis ebben a helyzetben nagyon közel érzem magam Istenhez. Imádkozok: „Uram, te adj életet ennek a kisfiúnak... Te jöjj az életet adó erőddel... Uram, te tégy csodát...”
A kisfiú még mindig mozdulatlanul fekszik, a körülötte állók tovább teszik a dolgukat. A kezemben ott a fényképezőgép, de nem tudom felemelni... „Uram, neked van hatalmad, hogy életet adj, te vezesd az orvosok kezét... de ha neked más az akaratod, akkor adj erőt azt elhordozni... Uram, te erősítsd meg a feleségemet is ebben a helyzetben, te segíts neki, hogy bármi vár ránk, azt el tudja hordozni...”
Mintha az orvosok mozdulatai nyugodtabbak lennének, az egyik arcon talán mosoly jelenik meg. A vibráló feszültség mintha megszűnt volna... Az egyik kijövő nővér odaszól: „Maga az apa? Nyugodtam bemehet.” Kicsit bátortalanul megyek be a helyiségbe, így már közelebbről látok mindent, és ez a látvány eddigi életem egyik legfelemelőbb élménye: a kisfiú az arcára helyezett maszk alatt sír! Az egyik nővér megkérdezi, hogy mi legyen a neve, én megmondom, ő felírja.
Visszamegyek a feleségemhez, megpróbálom megnyugtatni, de az előző pillanatok, percek(?) nyomát az arcomról leolvasva kétkedően fogadja szavaimat: „Most már minden rendben van... hallod, ő sír.” A hallható hang már valóban a mi kisfiunk sírása.
Az átélt események hatására a következő éjszaka keveset tudok aludni, újra és újra lejátszódik előttem az a néhány perc... Másnap reggel egy különös gondolat kerül elém, egy jól ismert bibliai történet jut eszembe: valahogy így kellett lemondani a fiáról egykor Ábrahámnak?... de hát neki olyan nagy hite volt... Hol vagyok én ettől a hittől?!
Azóta is ha eszembe jutnak ezek a pillanatok – és ez nagyon gyakran előfordul –, mindig elszorul a szívem és a torkom... Soha nem fogom elfelejteni…
Megszületett „Isten kedveltje” – Teofil.

Durva vászonból szőve ugyan, de mégis nagyon értékes, mert egy áldott asszony kezei szőttek. Sietnie kellett a munkával, mert hosszú út előtt álltak férjével, szükségük volt rám. Csak a legfontosabb dolgokat rakták belém, mert szamaruknak még drága készítőmet is vinnie kellett, hiszen méhében hordozta azt a gyümölcsöt, melyet Istentől kapott. Tanúja lehettem Betlehembe vezető fáradságos útjuknak, amely sivatagon, sziklás utakon, folyóvizeken ment át. Olyan jó volt látni örömüket, amikor valami olyan dolog került elő rejtekhelyeimről, amiről már el is felejtkeztek!

Önmagam nem cselekszem semmi különöset, de megtartok minden szükségeset és jót. Nem áll módomban cselekedni, de mindig elő lehet venni azért, hogy valami jóra akadjanak bennem. Ezért vagyok! Tudom, hogy ez a kevés is beépülhet a megváltás nagy művébe, ha szívesen és őszintén adom, amim van. Ezt akarom tenni, amíg vagyok!

1973 óta vezette a frankfurti karbonanalizáló labort, és több mint három évtizeden keresztül senki sem tudta bizonyítani azt, amit ma már biztosan tudhatunk: az extravagáns német antropológus professzor, Reiner Protsch von Zieten nemcsak hogy ellopott fontos leleteket, hanem egész egyszerűen meg is hamisította a leletek életkorát.
Protsch-ról első pillantásra kevesen mondanák meg, mivel is foglalkozik. A jóvágású, idősödő úriember benyomását keltő von Zieten – saját bevallása és a Der Spiegel című német hetilap tudósítója szerint – naponta 100 fekvőtámaszt nyom, a grúz külügyminiszter az egyik legjobb barátja, és nem mellékesen egy baseballcsapatot vezet.
Persze a frankfurti Johann-Wolfgang-Goethe Egyetem elsőéves hallgatói sem mindig vannak tisztában azzal, hogy ki is száll ki legfinomabb kubai szivarral szájában a luxus Porsche-ből, ám nemsokára az ő szemükről is lehull a szürke fátyol: Protsch von Zieten professzor szobáján ugyanis ügyészségi pecsét díszeleg, jó pár eredményéről pedig kiderült, hogy egyszerűen meghamisította az adatokat.

Nagy széltoló – fontos pozíciókban
Von Zieten karrierje pedig ugyancsak jól indult. Az 1980-ban elhunyt Willard Libby, aki az emberi csontmaradványok életkorának megállapításánál használatos karbon-datálási módszer feltalálásáért Nobel-díjat kapott, tanítványaként könnyen jutott el az antropológusok Mekkájába: a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemre. 1973-ban, amikor a Frankfurti Egyetem pályázatot írt ki egy megüresedett állás betöltésére, von Zieten jelentkezett, a frankfurtiak pedig a dolgok akkori állása szerint nem is találhattak jobb pályázót, mint a tudományág elitjéből kikerült von Zietent. Von Zieten a karbon-vizsgálati eljárás segítségével több szenzációs bejelentést is tett az utóbbi harminc évben. 1980-ban egy Hamburg közelében meglelt csontdarabot megvizsgálva megállapította, hogy az a legészakibb neandervölgyi ősember volt, kora pedig 36 ezer évre tehető. Szintén von Zieten állapította meg annak a koponyának a korát, amit a „legöregebb vesztfáliai”-nak tulajdonítanak, és aki von Zieten szerint kb. 27 ezer évvel ezelőtt élhetett, ahogy egy Speyer közelében meglelt női csontvázról is azt állította, hogy 21 ezer éves.
A dolgok jelenlegi állása szerint azonban mindezek a datálások hamisak, mégpedig igen sok régész szerint tudatosan meghamisítottak.

30 ezer év helyett pár száz éves csontok
Protsch von Zieten professzor hazárdjátéka úgy tűnik, véget ért. 2000-ben ugyan második doktori címének megvédésekor csalt, de ezt még megúszta pénzbüntetéssel, a frankfurti bíróság ekkor 27 ezer márka megfizetésére kötelezte jogerősen. Nemrégiben azonban saját egyeteme jelentette fel, azzal vádolván, hogy 70 ezer dollárért az egyetem tulajdonában lévő ősi csimpánzcsontokat akart eladni titokban az Egyesült Államokba. A rendőrség erre zár alá vette a professzor szobáját, és eljárást indított Protsch ellen. A 65 éves tudósnak azonban nemcsak a törvénynyel gyűlik meg a baja. Kollégái ugyan már régóta gyanakodtak von Zieten szenzációs bejentései kapcsán, biztosat azonban csak nemrég mondhattak, amikor is több olyan csontmaradványt kértek bevizsgálásra német múzeumoktól, melyek korát von Zieten becsülte meg.
Az Oxfordba küldött mintákon újból elvégezték a karbon-vizsgálatot (C–14 eljárás), és döbbenetes eredményeket kaptak: a hahnöfesandi ősember nem 36 ezer éves, ahogy azt von Zieten állította már 1980-ban, hanem mindössze 7500 éves.
A speyeri asszony von Zieten szenzációs, de „pontos” becslésével ellentétben nem 21 ezer éve élt, hanem kb. Kr. e. 1300 körül, ahogy egy Padeborn környékén meglelt koponyadarab sem 27 ezer éves, hanem alig pár évszázados. Ez utóbbi esetében egyébként a csontot birtokló vesztfáliai múzeum igazgatójának külön kérésére az oxfordi mellett még egy izotópos vizsgálatot is elvégezetek a hollandiai Groeningenben, melynek során azonban az eredmény nem változott: az eddig legősibb veszfáliainak hitt koponya tulajdonosa valamikor 1750 környékén hunyt el.

Át kell értékelni a neandervölgyiekről szóló elméleteket?
A német őstörténet-kutatást az eset minden valószínűség szerint komolyan megrázza majd, hiszen több mint harminc éven át egy olyan professzor vezethette Európa egyik leghíresebb egyetemének antropológiai tanszékét, akiről már 1984-ben is többen állították: kutatásai felületesek, nem végzi gondosan munkáját, sőt gyakran légből kapott ötletektől vezérelve állapította meg a leletek korát. Igen sok német múzeumnak kell most átértékelnie kiállított darabjait, sőt jó pár tudósnak kell átértékelnie von Zieten eredményeire alapozott kutatásait is. Günter Bräuer például nemrégiben tett közzé egy tanulmányt arról, hogy a hahnöfensandi ember, akit von Zieten még a neandervölgyiek korára datált, miként vegyült a homo sapiensszel. Bräuer most őszintén bevallotta a Der Spiegelnek, hogy bizony felült Protsch von Zieten kitalációjának, és sajnos erre alapozta elméletét.
Bräuer persze nem az egyetlen, aki hitt Protsch von Zietennek. Világszerte igen sokan ismerték el a tudós eredményeit, de most minden valószínűség szerint át kell majd értékelniük azokat. Hogy mennyit, mikor és minek kapcsán hamisított meg von Zieten, azt egyelőre még senki sem tudja pontosan. Az azonban bizonyos, hogy nemcsak egy pár leletnél alkalmazott „kreatív könyvelést” a német professzor, így könnyen lehet, hogy az elkövetkezendő időkben még sokakat érhet majd komoly csalódás.

Miként a pásztorok, megyünk, mert az angyalok mondták, hogy ott lesz. És miként a bölcsek, megyünk, mert az égi jel, egy reménysugár csalogat. Csak meg ne álljunk, csak ne fontolgassunk! Az okoskodás Madách szerint is semmittevést eredményez: megállást, halált. Miközben az idő fogy, s a kegyelmi pillanat elérhetetlenné válik. A fontolgatva haladás Jakab apostol szerint olyan, mint belenézni az ige tükrébe, nézegetni magunkat akár ámuldozva, akár szörnyülködve, aztán továbbmenve elfelejteni, milyenek is vagyunk, mit is kellene tennünk.
Amíg úton vagy, nem látsz semmit abból, ami ott fogad. De ha az Úr indítására eredtél útnak, akkor mintha már látnád a láthatatlant, és mintha már tied lenne a jövő. És valóban látod, és teljesen a tied!
Mennyi mindent elindul keresni az ember! De honnan tudjuk meg, melyiket érdemes meg is találni? Egy biztos: csak azokat, melyekre az Úr Isten indít. Ahol van égi jel, csillag, angyaljelenés, egyszóval a lélekben egyértelműen felcsendülő jézusi hang. Amíg saját vagy mások indítására indulunk, ha találunk is valamit, nem leszünk tőle boldogok. De mikor miatta és érte indulunk, semmit nem sajnálunk otthagyni. hgy

Az Anglikán Egyház egyedülálló kezdeményezéssel próbálja nagyobb bizalomra bírni híveit, hivatalosan kinevezte ugyanis első lelkipásztorát, akinek nem más lesz a feladata, mint gondozni a weben létesített e-Church, vagyis internetes egyházkerület híveinek lelki világát – adja tudtul a Hölgyfórum. A BBC on-line jelentése szerint Alyson Leslie atyának a webes templomi közösséget kell igazgatnia, amelynek tagjai a világ minen pontjáról csatlakoznak a weboldalra, hogy együtt imádkozzanak a chatszobákban, hogy együtt elmélkedjenek, interaktív misén vegyenek részt és e-mailen keresztül tartsák a kapcsolatot egymással. A tagok legtöbbje vagy külföldön élő anglikán vallású, vagy olyanok, akik országukban nem tudják megfelelően gyakorolni vallásukat, vagy otthonukhoz kötött mozgássérültek. A kezdeményezés válasz a canterbury-i érsek felhívására, amely szerint egy missziójellegű egyházzá kell kialakítani az Anglikán Egyházat.

Hozzávalók: 1 kg ponty, 1 evőkanál olaj, 1 db vöröshagyma, 1 kiskanál őrölt paprika, 1 zöldpaprika, 1 paradicsom, 2 dl tejföl, só.
Elkészítés: A halat kb. 8 dkg-os szeletekre vágjuk, és besózzuk. Az ikrát és haltejet mellétesszük. A halfejet és a csontokat kockára vágott hagymával és annyi vízzel, hogy éppen ellepje, sóval ízesítve 2 órán át főzzük. A levét átszűrjük, és beletesszük a sózott halat, haltejet, ikrát, kevés olajban elkevert pirospaprikát, a cikkekre vágott paradicsomot és felszeletelt zöldpaprikát. Nagyon lassú tűzön 15–20 percig főzzük. Ne kevergessük, mert a hal összetörhet, legfeljebb óvatosan rázogassuk! Vajas galuska illik hozzá.

Hozzávalók: 4 db narancs, 1 dl maraschino likőr, 30 g cukor, 400 g vaníliafagylalt, 1 flakon tejszínhab, tetejére kakaópor.
Elkészítés: A narancsokat egészen a gyümölcs húsáig meghámozzuk, vékony szeletekre vágjuk, és cukorral, likőrrel meghintve rétegenként, tálba rakjuk. Befedve hűtőbe tesszük. Tálaláskor 4 üvegkelyhet kibélelünk a narancsszeletekkel, rápúpozunk vaníliafagylaltot, a tetejére tejszínhabrózsákat nyomunk, és kakaóporral vagy reszelt csokoládéval megszórjuk.

Komolyan gondoltad, hogy csak azt szabad tenni másokkal, amit magunkkal is szeretnénk? Ha igen, megvigasztalom a kisöcsémet. (Darla)

Kedves Isten! Nagypapa azt mondja, hogy te már akkor is voltál, amikor ő kisfiú volt. Milyen régi vagy? (Jack)

Kedves Isten! Köszönöm a kistestvért, de én egy kiskutyáért imádkoztam. (Joyce)

Magasan száll, mégis bárány, pedig nincs gyapjú a hátán. Párafüvet lakomázik, ha meghízik, könnyeitől minden ázik. Mi az?

Nevében zsák, hátán rőzse, így baktat a hegyre, penge villan, s angyal vigyáz az egyetlenegyre. Ki az?

(Sém, Jáfet):
     Más fejét
(Dávid, Salamon):
     Vidáman dalos
(Izsák, Jákob, Rebeka):
     Eri, e zsák káka jobb-e?
(Péter, Jakab):
     E bért kapja
(Illés, Elizeus):
     És Ilus izlel-e?
(Isboset, Saul, Dávid):
     Suliba sose vidd át!

(Dávid és Góliát):
     víg látó dédi ás
(Anániás és Safira):
     Sárás Anna és fiai
(Hofni és Fineás):
     Hofi séf ne ásni
(József és testvérei):
     fizetés: jó véres est
(Jákób és Ézsau):
     oké az B. É. jussa
(Jefte és leánya):
     e nyája felét se
(Jób és barátai):
     1. ó, sérti babája;
     2. Babar jó sétái
(Kain és Ábel):
     nála is béke
(Izsák és Rebeka):
     1. e kaszák résibe;
     2. és a zsákba, Erik
(Sodoma és Gomora):
     1. és a mosoda morog;
     2. ó, Soma ma drogos-é
(Hágár és Ismáel):
     hálássá, megéri
(Nádáb és Abihu):
     1. Budáné a hibás;
     2. báná a bús Hédi
(Miriám poklossága):
     1. im sárga poloskáim;
     2. Miskám piál a sogor

Örültünk a történeteknek is, melyekkel kedves olvasóink is találkozhatnak az előző oldalakon (Háló Borcsi 11. o., Mózes Noémi és Ványi Zoltán 27. o.). Pályázóink könyvjutalmát postán küldjük el.

Aki már tartotta a kezében Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést könyv alakban, el tudja képzelni, milyen hosszú lehet ez a regény is, de még nem értek véget azok a hosszú, téli, nyugalmas esték...
Történetünk a XIX. századi Oroszországban játszódik. Miskin herceg épp visszaérkezik Svájcból, ahol epilepsziáját kezeltette, és most névrokonai révén a társasági élet zűrös forgatagába keveredik. A fiatalember nem mindennapi jelenség: tekintete mélázó, beszéde sokszor zavaros. De mindenki felé nyílt, jószívű és őszinte, előítéletek nélküli, szinte gyermeki. De ilyeneké a mennyeknek országa. Néhányan csak képmutatónak és szélhámosnak tartják, de a legtöbben egyszerűen félkegyelműnek, idiótának vagy bolondnak. Pedig a látszat ellenére tisztán és logikusan gondolkodik, sőt, mások gondolatait és szándékait is jól látja, és furcsa módon egyre több barátot szerez.
A herceg az olvasó számára is az első fejezetektől kezdve rokonszenvessé válik, és ahogy kibontakozik a történet, egyre többet tanulhatunk tőle. Ezt ő maga is vallja: „...hátha valóban tanítani kívánom önöket...” És hogy mit tanulhatunk? Azt, hogy hogyan lehet megvalósítani a „fordítsd oda a másik orcádat” elvet akkor, amikor egy pofonból akár párbaj is keveredhetett volna. Hogyan lehet értékelni egy kivégzést a guillotine korában? És a kegyelmet? Hogyan lehet a szegény, árva, tüdőbajos leány mellé állni, akit az egész falu megvet Svájcban? Hogyan lehet a szintén tüdőbajos, haldokló, fiatal orosz költő mellé állni, aki öngyilkossági gondolatokkal küzd? Hogyan lehet féltő szeretettel leleplezni a részeges, hazudozó öregembert, aki épp most lopott el egy kisebb összeget, és mindezt titokban tartani? Hogyan lehet szánalomból szeretni az erkölcsét vesztett nőt, és közben elveszteni igazi szerelmet?
Dosztojevszkij 1867-ben kezdte el írni ezt a regényt, és saját életéből és személyiségéből is sokat beleszőtt a történetbe. Volt forradalmár, majd halálra ítélt, amit tíz év szibériai száműzetésre változtattak. Aztán szembekerült a forradalmi demokratákkal, és reakciós lett. Közben megjárta a játékszenvedély és az alkoholizmus mélységeit. Volt újságíró is, de tönkrement. Ő is epilepsziával küszködött, mint főhőse. A politika és az eszmék zűrzavarából ő is Isten keresésébe menekült. Hogy átadta-e az életét Krisztusnak, nem tudhatjuk biztosan.
Így vallott Miskin figurájáról: „Egy tökéletesen szép embert szeretnék ábrázolni. De nincs ennél nehezebb a világon, különösen most. A szép az eszményi, de se a mi eszményünk, se a civilizált Európáé még nincs kidolgozva. Csak egy tökéletesen szép személyiség van a világon: Krisztus.”
„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)
Ha még tartanak azok a hoszszú, sötét, nyugalmas téli esték, ha még nem aludt ki a tűz, és mécsesünk is pislákol, ha véletlenül megint nincs jó műsor a televízióban, vagy nem jön álom a szemünkre, ha meg akarjuk jobbítani az életünket, érdemes a kezünkbe venni ezt a vaskos kis kötetet.
Sebestyén Zita (Templomőrző)

Isten felé lépést tettem
Csak így lehetek boldog.
Átértékelődtek bennem,
A fontosnak hitt dolgok.
Azt hittem ezzel ért véget
Mi az első lépésem volt,
De rájöttem, nincs élet
Mit egy lépés megold!